Két nap alatt két halálos baleset, Alonso és Schumacher csatái – az imolai F1-es futamok legdrámaibb pillanatai

Imola a véletlennek köszönhetően került be a Forma-1-es versenynaptárba, utána viszont 27 évig kirobbanthatatlan volt onnan. Leginkább az 1994-es tragédiák jutnak eszébe az embernek az imolai pályáról, a Ferrari otthonában azonban három különböző néven rendeztek már izgalmasabbnál izgalmasabb nagydíjakat. Ezekből szemezgettünk a hétvégi Emilia Romagna Nagydíj felvezetéseként.

Ugyan 1963-ban és 1979-ben is rendeztek Imolában a világbajnoki pontversenybe nem számító futamot a Forma-1-es versenyzők számára, a város és a száguldó cirkusz kapcsolata igazából Ronnie Peterson halálával kezdődött. A kétszeres vb-második svéd az 1978-as Olasz Nagydíjon a rajt utáni métereken szenvedett halálos balesetet, ami a monzai pálya F1-es történetében már a harmadik végzetes ütközés volt (Wolfgang von Trips és Jochen Rindt esete után). Az FIA ekkor jött rá, hogy muszáj biztonsági intézkedéseket tenni, hogy ne fordulhasson ilyen elő többet a legnagyobb hagyományokkal rendelkező pályán.

1980-ban került sor ezekre a fejlesztésekre, így a történelemben először ebben az évben Monza nem adhatott futamnak otthont,

helyette a korábban számos autó- és motorversenynek otthont adó Imolára esett a választás.

A Tamburello-kanyar az imolai pálya legikonikusabb része volt már az F1-be kerülésekor is, később pedig szintén számos emlékezetes pillanatot okozott Forrás: AFP/Vincenzo Pinto

A legelső nagydíjon Gilles Villeneuve mutatta meg a hipergyors pálya veszélyeit: a futam hatodik körében szenvedett látványos balesetet, amit sérülések nélkül megúszott. Mivel azonban ő „avatta fel" a pálya ezen részét, a mai napig az ő nevét viseli a 6-os (akkor még 2-es) kanyar. Az első imolai győztes egyébként Nelson Piquet lett, a Jones-Reutemann kettős pedig bebiztosította a Williams-Ford konstruktőri címét.

Noha Monza 1981-ben visszatérhetett, Imola sem került ki a naptárból egészen 2006-ig. Az Olasz Nagydíj nevet azonban nem tarthatta meg, helyette – ugyan a törpeállamtól száz kilométerre fekszik a pálya, mégis – a San Marinó-i Nagydíj elnevezést viselte a továbbiakban. Az első ilyen néven futó, esős futamra többek között az Acque Minerali sikánt a pilóták kérésére gyorsabbá építették, és balesetből is kevesebb történt a hétvége során.

1982-ben Didier Pironi ünnepelhetett, de a Ferrari utasítása alapján Gilles Villeneuve elégedetlenül fogadta csapattársa sikerét Forrás: AFP/Staff

1982-ben a Renault és a Ferrari küzdelmét hozta a hétvége, azonban mindkét francia autó meghibásodott a futamon, így Gilles Villeneuve és Didier Pironi egymás között dönthették el, ki szerzi meg az első „hazai" győzelmet Imolában. Ebben a sorrendben haladtak, amikor jött a csapatutasítás, hogy menjenek biztosra, ne erőltessék túl a Ferrarit, érkezzenek célba ebben a sorrendben. Pironi azonban ezt nem vette figyelembe, és sikeresen megharcolt a kanadaival, megszerezve a győzelmet. Villeneuve a futam után megfogadta, hogy soha többé nem beszél a csapattársával.

A sors iróniája: a következő versenyhétvégén, két héttel Imola után Villeneuve halálos balesetet szenvedett a belgiumi időmérőn, így tényleg betartotta az ígéretét...

Mindmáig utoljára érte el három azonos nemzetiségű pilóta a dobogós helyezéseket az 1983-as futamon, a Ferrari két francia versenyzője (Patrick Tambay és René Arnoux) mellett Alain Prost állhatott a pódiumon – 1999-ig az utolsó Scuderia-győzelmet láthatta az imolai közönség, és Enzo Ferrari számára is az utolsó diadal volt, amit a helyszínen nézhetett végig.

1985-ben az üzemanyag-korlátozási szabály kapta a főszerepet, hiszen öt pilótánál is kifogyott a benzin az utolsó körökben, köztük Ayrton Senna és Stefan Johansson is az élről adta fel a futamot. Az első helyen célba érő Alain Prostot utólag kizárták, hiszen két kilogrammal a súlyhatár alatt mérték a McLarenjét;

a végül második és harmadik helyezést elérő Boutsen és Tambay pedig szó szerint áttolták a célvonalon az autójukat,

miután az üzemanyag éppen a célegyenesben fogyott ki belőle.

A következő évek a Tamburello-kanyarban elszenvedett balesetekről maradtak emlékezetesek. 1987-ben Nelson Piquet csapta a falnak még az edzésen a Williams-Hondát, Gerhard Berger 1989-ben csúszott ki (az Enzo Ferrari egy évvel korábbi halálát követően Autodromo Internazionale Enzo e Dino Ferrari elnevezésű) pályáról, majd az ütközés után kigyulladt a Ferrarija, Michele Alboreto pedig a két korábbi balesetet ötvözte az 1991-es időmérőn, a falhoz vágódás és a lángok felcsapása után autójából szinte nem maradt egy „por sche". Ők megúszták könnyebb sérülésekkel, 1994 azonban az F1 történetének (egyik) legtragikusabb hétvégéjeként vonult be a történelemkönyvekbe.

1994. május 1. – Ayrton Senna halálának dátuma a nap, amire azok a Forma-1-es rajongók is "emlékeznek", akik nem is éltek akkor Forrás: AFP

Már a pénteki szabadedzésesen Rubens Barrichello óriási balesete a célegyenes előtti Variante Bassa kanyarban is rossz ómen volt a folytatásra, a fiatal brazil azonban a következő két nap történéseit látva nagyon szerencsésen megúszta az ütközést. A szombati kvalifikáción Roland Ratzenberger első szárny nélkül, közel 300 kilométer per órás sebességgel ütközött a falnak a Villeneuve-kanyarban, többé pedig már nem tért magához az osztrák. Azonban Ayrton Senna vasárnapi tragédiája az, ami miatt a leginkább megmaradt az emberek emlékeiben a hétvége. A háromszoros világbajnok brazil a hetedik körben a második helyen haladt, amikor

a Tamburello előtt megcsúszott, 211 kilométer per órával a betonfalnak csapódott és azonnal szörnyethalt.

Elkeserítő, hogy egy ilyen borzasztó hétvége kellett ahhoz, hogy a Forma-1 elkezdjen jobban a biztonság útjára lépni, ugyanakkor pozitív, hogy legalább az 1994. tavaszi történések ebbe az irányba terelték a szervezőket. Bevezetésre került az úgynevezett HANS fej- és nyakvédő, ami a mait napig láthatunk a versenyzőkön, emellett az imolai pályán a Tamburellót lassabbá (sikánná) építették át, ahogy a Villeneuve- és a Tosa-kanyar is erre a sorsra jutott.

Balesetből, legalábbis a látványos fajtából jóval kevesebb volt ezeknek köszönhetően a folytatásban, Imola azonban a folytatásban is ikonikus helyszíne volt a világbajnokságnak. A (Ferrari-)szurkolók körében továbbra is népszerű maradt a Maranellótól nem egész száz kilométerre fekvő pálya, pláne hogy

Michael Schumacher 1999 és 2006 között hatszor szerzett az olasz istállónak győzelmet

a pályán – 2003-ban tette mindezt úgy (testvére, Ralf pedig lett negyedik), hogy a hétvégét megelőzően halt meg az édesanyjuk.

A 2005-ös és a 2006-os San Marinó-i Nagydíjról az Alonso-Schumacher összecsapást kell kiemelni. A két klasszis mindkét évben a futam hajrájához érve egymás mögött haladt az első és a második helyen, azonban míg 2005-ben a spanyol, addig egy évre rá a német jött ki győztesen a párharcukból. A japánok számára is emlékezetes volt ez a két év, ám nekik rendkívül kellemetlen szempontból. 2005-ben a két BAR-Honda – Jenson Button és Szató Takuma – a harmadik és az ötödik helyen ért célba, ám utólag mindkettejüket kizárták, mert a jármű nem érte el a szükséges súlyhatárt. 2006-ban pedig a Super Aguri pilótája, Ide Júdzsi a negyedik futamán is botrányos vezetésről tett tanúbizonyságot, aminek köszönhetően az FIA elvette a szuperlicenszét, miután érthetetlen módon nekiment a felvezető körben Christijan Albers-nek.

2007-től nem szerepelt a versenynaptárban a San Marinó-i Nagydíj, hiszen a pályának szüksége lett volna olyan fejlesztésekre, amik nélkül nem rendezhetnek rajta F1-es futamot. Ezeket az intézkedéseket 2011-re végre is hajtották:

újraaszfaltozták a pályát, újjáépítették a teljes paddockot, és eltávolították a Variante Basse névre hallgató sikánt,

ami a kör utolsó kanyarja volt. Az Autodromo Enzo e Dino Ferrari megkapta a Forma-1-es nagydíj rendezéséhez szükséges engedélyeket, állami támogatást viszont nem kapott, a sportág globalizációra törekvő elve alapján pedig nehéz volt elképzelni, hogy Monza mellett visszatér egy másik olasz helyszín. A koronavírus-járvány azonban segített a helyzetükön...

Az Imolába tizennégy év szünet után visszatérő mezőnyből 2020-ban egyértelműen a Mercedes lehetett a legboldogabb a futamot követően Forrás: AFP/Luca Bruno

2020-ban ugyanis beugró helyszínt keresett az FIA, Imola pedig tárt karokkal várta a versenyzőket, hogy a régió után elnevezve Emilia Romagna Nagydíjként adjon otthont ismét a száguldó cirkusznak.

Az F1 történetének első kétnapos hétvégéjét rendezték meg másfél évvel ezelőtt, a pénteki szabadedzések helyett ugyanis egyetlen gyakorló lehetőségre került sor, mégpedig szombat délelőtt.

A vasárnap Max Verstappen jobb hátsó defektje mellett Lewis Hamilton elsőségét hozta, és az eredménnyel 1980 után másodszor dőlt el valamelyik vb-cím sorsa Imolában, konkrétan a Mercedes biztosította be konstruktőri győzelmét.

2021-ben sem terveztek versenyhétvégét a pályára, Kínát azonban valakinek helyettesítenie kellett, erre pedig tökéletesen megfelelt Imola, amely a beugró szerep mellett később egy 2025-ig szóló szerződést is megkapott. A döntésben közrejátszhatott talán az is, hogy

Stefano Domenicali, az F1 akkor frissen kinevezett elnök-vezérigazgatója a város szülötte.

A tavalyi, esős futamon sem hiányolhattuk a drámát: a rajtnál a harmadik helyről induló Max Verstappen feljött az élre, és onnantól nem is volt kérdés a későbbi világbajnok sikere. Hamilton első szárnyának sérülései, és még inkább Valtteri Bottas és George Russell komoly balesete azonban inkább adtak beszédtémát. A fiatal brit a Villeneuve-kanyar felé menet próbálta megelőzni a finnt, azonban lecsúszott a pályáról, és a nedves talajon teljesen elveszítette az irányítást a Williams felett, majd oldalról Bottas Mercedesébe csapódott. Russell először korábbi csapattársát hibáztatta az esetért, később azonban elnézést kért Bottastól.

A mostani hétvégén immár teljes jogú helyszínként rendezik meg az Autodromo Enzo e Dino Ferrari pályán a 2022-es szezon negyedik nagydíját. Óriási balesetekben, szenzációs előzésekben és drámákban nem volt hiány az eddigi imolai futamokon, így abban reménykedhetünk, hogy vasárnap sem fogunk unatkozni. Az, hogy 2006 után ismét lehetnek nézők a helyszínen, mindenképpen sokat fog segíteni a hangulaton, a többségük pedig nyilván a Ferrarinak fog szorítani. De vajon sikerül-e megállítania valakinek Leclerc-éket?