Társoldalunk:
Hírlevél

Nagylelkűség, becsület, zsarolás - amikor nem a vb-cím volt az elsődleges

2021.11.28. 13:11

Max Verstappen és Lewis Hamilton párharcában elképzelhetetlen, hogy valamelyik fél szándékosan hátrányos helyzetbe hozza magát. Azonban az F1 első évtizedeiben többször is előfordult, hogy valaki, ha nem is teljes mértékben magától, de végső soron saját döntése nyomán, tudatosan mondott le a végső győzelem reményéről, vagy legalábbis jelentősen csökkentette saját esélyeit.

Az F1 utóbbi éveinek legkiélezettebb csatája zajlik Max Verstappen és Lewis Hamilton között, olyannyira, hogy a felek rendszeresen elmennek a határig, sőt, adott esetben azt is túllépik. Ez utóbbinak volt köszönhető a silverstone-i és a monzai baleset, és egyáltalán nem kizárt, hogy a hátralévő két futamon bővülni fog a lista. 

Hamilton és Verstappen semmilyen esetben sem fog hátralépni, de korábban megesett, hogy valami még a végső győzelemnél is fontosabb volt egy esélyes pilóta számáraForrás: Pirelli

Toto Wolff, a Mercedes csapatfőnöke pár hete odáig ment, hogy kijelentette, elképzelhetőnek tartja, hogy a végső győzelem kérdése ütközéssel fog eldőlni az utolsó futamon. Ennek kapcsán mi is összeszedtük azokat az eseteket, amikor az egyik pilóta fejében egy pillanatra leszállt a vörös köd, és ellenfele kiütésével próbálta a maga javára eldönteni a küzdelmet. Ayrton Senna pedig egyenesen előre eltervezett módon ment neki Alain Prostnak az 1990-es Japán Nagydíjon.

Ezek az esetek a skála egyik végén helyezkednek el, de nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy a másik végletre is volt példa. Ezalatt azt kell érteni, hogy egy versenyző úgy hozott meg egy döntést, hogy tisztában volt vele, hogy ezzel elveszíti az esélyét a világbajnoki cím megszerzésére, amiért egész évben küzdött. Olyan is akadt, akinél nincsen ennyire egyértelmű pillanat, viszont később bevallotta, hogy nem akart felérni a csúcsra, legalábbis abban a szezonban.

Persze ezek között is különbséget kell tenni, hiszen valaki teljesen önszántából kínálta fel tálcán a lehetőséget ellenfelének, míg másoknál külső körülmények is közrejátszottak. Ami viszont közös, hogy a végső döntést ők hozták meg, és általában teljes mértékben tisztában voltak vele, hogy ez mivel jár vagy járhat.

Fangio csapattársa nagylelkűségének köszönhetően nyert

Juan Manuel Fangiót a legtöbben az F1 hőskorának legjobbjaként emlegetik, sőt, sokan a valaha élt legnagyobbak egyikének tartják. Kétségtelen tény, hogy az argentin Maestro eredménylistája önmagáért beszél: öt világbajnoki címe Michael Schumacher érkezéséig rekordnak számított, győzelmi arányát pedig aligha fogja bárki is megdönteni.

Ugyanakkor nem szabad elmenni amellett, hogy csapaton belül gyakran neki kedveztek. Ez akkoriban többször is abban mutatkozott meg, hogy az adott futamon nála jobban álló csapattársa átadta neki az autót, és függetlenül attól, hogy a versenytáv hogyan oszlott meg közöttük, a pontokat megfelezték. Az 1951-es Francia Nagydíjon például Luigi Fagioli volt kénytelen kiszállni vezető helyről, és bár a hivatalos statisztikák szerint az olasz versenyző az F1 történetének legidősebb futamgyőztese, valójában soha nem szelte át elsőként a célvonalat, mert ezt akkor csapattársa tette meg helyette. 

Fangio a legnagyobbak egyike volt, de Schumacherhez és Hamiltonhoz hasonlóan csapattársai őt is többször segítettékForrás: Getty Images/Bernard Cahier/Bernard Cahier

Utólag aztán kiderült, hogy akkor ezen semmi nem múlott, hiszen Fanguio úgy lett világbajnok, hogy az akkori szabályoknak megfelelően az a futam bele sem számított a pontszámába. 1956-ban viszont szinte biztos, hogy ezek nélkül nem szerezte volna meg negyedik elsőségét.

Az abban az esztendőben a 45. életévét betöltő versenyző a Ferrarihoz igazolt, ahol már akkor is volt hagyománya a csapaton belüli sorrendnek. Korábbi eredményeinek ismeretében nem is lehetett kérdés, hogy Fangio lesz az első számú pilóta, amiből már az első két nagydíjon profitálhatott. Argentínában Luigi Musso hasonlóan járt, mint Fagioli: miután átadta az autóját, a hazaiak kedvence, aki a saját kocsijával kiesett, behozta azt az élen, csapattársa viszont előtte és utána sem aratott „rendes” győzelmet. Közel négy hónappal később, Monacóban az akkor háromszoros világbajnok többször is hibázott, majd autóját átadta Eugenio Castellottinak, Peter Collinsét pedig megörökölte. Előbbi versenygép a 4., utóbbi a 2. pozícióban futott be.

Az idényzárón viszont szó sem volt csapatutasításról, pontosabban nem azt a versenyzőt hívták ki, akitől végül megkapta az autót. Az Olasz Nagydíjra úgy érkeztek meg, hogy Collins és Jean Behra is csak úgy tudta volna megszerezni a világbajnoki címet, ha leggyorsabb körrel együtt nyer, miközben Fangio nem szerez pontot.

Ez utóbbi megvalósulni látszott, amikor az argentin versenyző Ferrarijában eltörött a kormánykar, ő pedig kiállt a bokszba. Ekkor a 2. helyen haladó Mussót arra utasították, hogy adja át neki a kocsit, de az olasz pilóta nem volt hajlandó eleget tenni ennek.

Időközben Behra feladta a futamot, a 3. helyen haladó Collinsnak viszont még mindig volt némi esélye a bajnoki cím megszerzésére. A brit pilóta azonban a 35. körben kiállt és váratlanul úgy döntött, hogy megteszi azt, amire csapattársát kérték meg, miközben őt senki nem kényszerítette erre.

Amikor Collins bejött, látta, hogy ott ragadtam, és anélkül, hogy erre megkérték volna, kiszállt az autójából, és felajánlotta, hogy fejezzem be vele [a versenyt] – idézi az ESPN Fangio szavait. – Fantasztikus gesztus volt. Az aggodalmam és a gyötrődésem átcsapott örömbe, annyira, hogy átöleltem és megcsókoltam őt. Utána másodikként értem célba [Stirling] Moss mögött, ami elég volt.” 

Collins (jobbra) magától adta át az autóját FangiónakForrás: Getty Images/Bernard Cahier/Bernard Cahier

Innentől kezdve persze valójában teljesen mindegy volt, hogy Fangio hol fejezi be a viadalt. Ami pedig Collins tettét illeti, akár azt is lehetne mondani, hogy abban a helyzetben igen kevés esélye lett volna a maga javára fordítani a küzdelmet, de egyrészt volt még sansza, másrészt utólag szinte biztosan ki lehet jelenteni, hogy megnyerte volna a futamot. Musso ugyanis kiesett előle, Moss pedig nagyon lelassult a végére, miután elfogyott az üzemanyaga és a gumijai is elkoptak. Ekkor pedig Collinsnak már csak annyi lett volna a dolga, hogy elhappolja honfitársa elől a leggyorsabb kört, és ő lett volna az Egyesült Királyság első világbajnoka. Ő viszont ott és akkor nem akarta ezt.

Csak arra tudtam gondolni, hogy ha megnyerem a futamot és a bajnokságot, azonnal híressé válnék, amihez fel kellene nőnöm – nyilatkozta később. – Az emberek követelményeket támasztanának felém, és az lenne az elvárás, hogy mindig világbajnokként viselkedjek. A vezetés nem lenne többé szórakoztató, Azt akartam, hogy minden úgy menjen tovább, ahogyan eddig, ezért átadtam az autómat Fangiónak. Nem lettem volna büszke, ha a balszerencséjének köszönhetően verem meg. 25 éves vagyok, és rengeteg időm van arra, hogy önerőből világbajnok legyek."

Az utolsó mondat azonban két évvel később teljesen más értelmet kapott. Az 1958-as Német Nagydíjon Collins Tony Brooks üldözése közben szélesre futott, belehajtott egy árokba, majd az autója levegőbe repült, hogy aztán egy fának csapódjon. Az orvosok hiába tettek meg mindent, a brit pilóta még aznap belehalt sérüléseibe.

Mossnak nem volt kérdés, hogy a sportszerűséget választja

Moss 1956-ban még honfitársa nagylelkűségének köszönhette, hogy odaért az összetett 2. helyére, két évvel később viszont az ő döntésén is múlott, hogy nem ért fel a csúcsra, hanem ismét közvetlenül a bajnok mögött végzett – zsinórban negyedszer.

Valójában viszont ez volt az első alkalom, hogy reális esélye volt a végső győzelemre, ám az utolsó futam előtt nem a saját kezében volt a sorsa. Meg kellett nyernie az F1 történetének egyetlen Marokkói Nagydíját, és akkor reménykedhetett, hogy riválisa leszorul a dobogóról, vagy 3. lesz, de nem futja meg a leggyorsabb kört. Előbbi összejött, utóbbi viszont nem, hiszen a Ferrari versenyzője a 2. helyen ért célba, így 1 pontos előnnyel megnyerte a vb-t. 

Mossnak 1958-ban volt először valódi esélye a vb-címre, de részben saját sportszerűsége miatt nem ő ért fel a csúcsraForrás: dpa Picture-Alliance via AFP/Verwendung weltweit/Kurt Rohwedder

Ekkor ütött vissza Mossra, hogy a két fordulóval korábbi Portugál Nagydíjon az F1 történetének egyik, ha nem a legsportszerűbb gesztusát tette. Az egész úgy kezdődött, hogy a Vanwall pilótája akkora előnnyel vezetett honfitársa előtt, hogy már le is körözte, később viszont úgy döntött, hogy maga elé engedi.

Abban a pillanatban még nem tudta, de ezzel nagy esélyt adott magának, hiszen Hawthornnak így az utolsó kört is teljesítenie kellett, amit csupán másodpercekkel azelőtt kezdett meg, hogy Mosst leintették. Ennek során a Ferrari kipördült, a motor pedig lefulladt. A rivális akkor érkezett meg a helyszínre, és várt, hogy lássa, hogyan végződik az incidens.

Először próbálta megmenteni ellenfelét, amikor igyekeztek neki segítséget nyújtani, ám ezt látva mindketten elkezdtek integetni, mert külső segítséget tilos volt igénybe venni. Azonban a diszkvalifikálás így is komolyan felmerült, Moss pedig ekkor tett igazán tanúbizonyságot sportszerűségéről.

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK

Hawthornt ugyanis azzal vádolták, hogy menetiránnyal szemben kezdte el tolni a kocsiját, egészen addig, amíg az újra nem indult. Mindez megfelelt a valóságnak, de vetélytársa beszámolója alapján ezt a pálya mellett tette meg, ami nem minősült szabálytalannak. Este 11 órára pedig megszületett a döntés: Hawthorn megtarthatta a 2. helyet és a leggyorsabb kört, ami a végelszámolásnál három extra pontot ért neki.

A végeredmény ismeretében szinte biztos, hogy ha Moss nem szólal fel, akkor ő lett volna az első brit világbajnok, így viszont honfitársa úgy orozta el előle a dicsőséget, hogy a Vanwall pilótájának négy győzelmével szemben mindössze egyetlen diadalt tudott felmutatni. Felmerül a kérdés, hogy Moss megbánta-e tettét, ám ő nem is igazán tudta értelmezni a felvetést. 

Moss (jobbra) nem bánta meg, hogy megmentette honfitársát és egyben riválisát a kizárástólForrás: Getty Images/Bernard Cahier/Bernard Cahier

Nem haboztam – szögezte le Maurice Hamilton veterán szakújságírónak 2012-ben. – Nem látom, hogy ez miért lenne vita tárgya, hiszen nem volt a pályán. A tény, hogy ő volt a [bajnoki] riválisom, egyáltalán nem is jutott eszembe.”

Ellenfele halála után nem akart világbajnok lenni

Az 1970-es szezon szomorú okból vonult be az F1 történelmébe: ez volt az egyetlen idény, amikor a világbajnokság győztese posztumusz szerezte meg a címet. Jochen Rindt az Olasz Nagydíj hétvégéjén halálos balesetet szenvedett, előnye viszont már behozhatatlannak bizonyult.

A tragédia pillanatában még négy futam volt hátra, így jó néhány ellenfelének volt még esélye arra, hogy megelőzze. A monzai és a kanadai viadal után viszont már csak Jacky Ickxnek maradt matematikai sansza arra, hogy elvegye a világbajnoki címet az osztrák versenyzőtől. Ehhez viszont az Egyesült Államokban és Mexikóban is nyernie kellett volna, ám Watkins Glenben nem jött össze a győzelem, így Rindt maradt az élen.

KAPCSOLÓDÓ CIKK

Valószínűleg kívülállóként is könnyű belátni, hogy a tragédia mennyire furcsa helyzetet szült, hiszen a belga versenyzőnek egy olyan ellenféllel kellett harcolnia, aki halálig sokkal eredményesebb volt nála, utána viszont nyilvánvalóan már nem tehetett semmit pozíciója megvédésének érdekében. Bár Ickx, a cikk többi főszereplőjével ellentétben nem tett keresztbe tudatosan saját esélyeinek, de később bevallotta, hogy abban az évben nem akart világbajnok lenni.

Meglepődtem, hogy egyáltalán felmerült a kérdés – válaszolta két éve az F1 hivatalos podcastjában, a Beyond The Gridben arra a felvetésre, hogy lényének egy része örült-e, hogy nem nyert. – Annak ellenére, hogy az utolsó négy nagydíjon nem indult, az övé volt a legmagasabb pontszám. Az volt a kérdés, hogy megszerezheti-e posztumusz a címet, és ez számomra egyértelmű volt. Valószínűleg a legjobb dolog, ami történhetett velem, hogy abban az évben nem nyertem meg a világbajnokságot. Megérdemelte, hiszen neki volt a legtöbb pontja, és [az én győzelmem esetén] mindenki azt mondta volna, hogy ha Rindt ott van, akkor megnyeri.” 

Az éllovas Rindt halála után Ickx nem akarta megnyerni az 1970-es világbajnokságotForrás: Getty Images/Bernard Cahier/Bernard Cahier

Ickx hozzátette, hogy végül elvesztette az esélyét az elsőségre, ezért sem érti, hogy miért merült fel a kérdés. Úgy véli, nagy szerencse volt, hogy nem ő lett a világbajnok, mert „egy ilyen évben nem nyerhettem meg olyasvalaki ellen, aki nem tudott védekezni”.

Hunt megzsarolásának Lauda lett az áldozata

A következő két eset annyiban eltér az előzőektől, hogy az érintett pilótáknál nem csak saját meggyőződésük játszott szerepet, amikor befejezték a világbajnoki címért folytatott harcot. Ugyanakkor náluk is kijelenthető, hogy a végső döntést ők hozták meg. Igaz, Niki Lauda kezdetben nem volt teljesen tisztában a következményekkel.

Az 1976-os volt az első olyan idény, amelyet azok közül is sokan ismernek, akik nem követik az F1-et, annak történelmébe pedig pláne nem ássák bele magukat. Ez részben a Hajsza a győzelemért című filmnek köszönhető, ami James Hunt és Lauda rivalizálását dolgozta fel. A szezonzáróval kapcsolatban viszont kimaradt egy fontos részlet, amit igencsak kevesen ismernek.

A Japán Nagydíjra az osztrák pilóta 3 pontos előny birtokában érkezett meg, ám a heves esőzés láttán úgy döntött, hogy már az elején kiáll és nem folytatja a versenyzést. Ennek következtében riválisának minimum a 4. pozícióban kellett célba érnie a sikerhez, ami összejött neki, sőt, a dobogó legalsó fokára is felállhatott. Ez a filmben sem történt másképp, ám Daniele Audetto, a Ferrari akkori csapatmenedzsere rávilágított egy közel sem elhanyagolható részletre, ami az egészet más megvilágításba helyezi.

Tudnia kell az igazságot, ami igencsak eltér [attól, amit a legtöbben ismernek] – mondta Tom Clarksonnak, a Beyond The Grid házigazdájának. – Amikor Fudzsiba megérkezett a monszun, mindenki felfogta, hogy egyszerűen lehetetlen versenyezni, mert a pálya nem pálya volt, hanem egy folyó, a víz pedig nem víz, hanem zuhatag, mint a Niagara-vízesés. Japánban a monszun rendkívül heves.”

A szálakat Bernie Ecclestone mozgatta, aki abban az időben a Brabham tulajdonosa volt, de a sportág irányításában is egyre nagyobb befolyást szerzett magának. A brit üzletember tisztában volt a helyzet súlyosságával, de mindenképpen el akarta kerülni, hogy a verseny törlésének következtében jelentős összegtől essenek el. 

Hunt (balra) és Lauda (jobbra) is belement az egyezségbeForrás: dpa Picture-Alliance via AFP/Verwendung weltweit/Hoch Zwei / Ronco

Mivel Niki három ponttal vezetett James előtt az utolsó verseny előtt, Bernie megkérte Nikit, Jamest és Emerson Fittipaldit, a GPDA akkori elnökét, hogy jussanak egyezségre. Azt mondta nekik, hogy »nézzétek, mindent el fogunk veszíteni, ha nem indulunk el az esőben. El fogjuk bukni a televíziós [bevételt] és a promóter [által fizetett] pénzt is. A csapatok elveszítik mindezt, szóval ti is pénzt fogtok bukni. Arra kérlek titeket, hogy hivatalosan kezdjétek el a futamot. Utána megállhattok, mert megértem, hogy ilyen körülmények között nem versenyezhettek. Rendben?« Kezet ráztak és megegyeztek, hogy a rajt után meg fognak állni.”

Ebbe tehát Hunt is belement, aki így lényegében lemondott a világbajnoki cím megszerzésének esélyéről, hiszen ez volt az egyetlen lehetősége, hogy megelőzze Laudát. A McLaren vezetősége azonban ezt másképp gondolta, és minden eszközt bevetettek annak érdekében, hogy pilótájukat lebeszéljék a tervéről.

Amiről nem tudtam, hogy amikor James visszament a bokszba, és kijelentette, hogy »elrajtolok, de meg kell állnom, mert megállapodtam Bernie-vel, Nikivel és Emersonnal«, Teddy Mayer, a McLaren csapatfőnöke, aki jogász volt, valamint Alastair Caldwell csapatmenedzser azt mondta neki, hogy »James, ha ezt megteszed, ki fogunk rúgni. Mindent elvesztesz, elbukod az összes pénzt, és életed végéig szegény maradsz. Ha ezt megcsinálod, sportszakmailag halott leszel.« Jamest megfélemlítették, de ő ezt nem tudta közölni Nikivel, mert már a rajtrácson voltak. Alastair Caldwell később megerősítette, hogy a valóságban ez történt, nem az, ami a Hajsza a győzelemért című filmben van.”

Lauda tehát abban a hitben teljesítette a megállapodás rá eső részét, hogy ellenfele is megteszi ugyanezt. Azonban nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy szűk három hónappal korábban kis híján halálos balesetet szenvedett a Nürburgringen, így akkor sem ment vissza, amikor rájött, hogy Hunt továbbra is a pályán köröz. Pedig akár meg is védhette volna előnyét, hiszen a teljes mezőny legalább egykörös hátrányban ért célba Mario Andretti mögött.

Niki a második körben kiállt – folytatta az olasz szakember. – Én ott hibáztam, hogy szakmailag az lett volna a helyes, ha megmondom neki, hogy menjen vissza, amíg James ki nem áll, ne ő álljon meg először. Azonban ebben az esőben, úgy, hogy [pár hónapja] láttam a szinte halott Nikit a helikopterben, el tudja képzelni, hogy a visszatérésre kényszerítem? A szívem erősebb volt a fejemnél. Közölte velem, hogy »az életem többet ér, mint a bajnoki cím«. Valójában viszont azt kellett volna mondanom, hogy »Niki, menj ki, menj lassan, de várj!« 15-20 kör után ugyanis a monszun alábbhagyott.” 

Lauda (a képen) két kör után kiállt, Hunt viszont a pályán maradt és megnyerte a vb-tForrás: DPPI via AFP/Dppi F1

Köztudott, hogy a filmben eltúlozták a két fél rivalizálását, hiszen Lauda és Hunt kifejezetten jó viszonyban voltak egymással. Olyannyira, hogy kapcsolatukat még azok után is sikerült rendezni, hogy a Ferrari versenyzője úgy érezte, ellenfele cserbenhagyta őt.

Először igen, de James igazi úriember volt, és jó barátságot ápoltak egymással – válaszolta Audetto arra a kérdésre, hogy Lauda megharagudott-e. – Elmagyarázta Nikinek, hogy mi történt. Kijelentette, hogy nagyon sajnálja, de azok után, ami Teddy Mayerrel és Alastair Caldwell-lel történt, nem tehette meg, hogy kiáll. Harmadikként végzett, de erről nem is tudott és azt hitte, elbukta a bajnokságot. Niki megbocsátott Jamesnek. [Akkor] elbukta az összetettet, de egy évvel később, ’77-ben ismét bajnok lett a Ferrarival, és itt vége is a történetnek. A valóság ugyanakkor az, hogy megállapodtak Bernie Ecclestone-nal abban, hogy kiállnak.”

Gilles Villeneuve betartotta azt, amit későbbi csapattársa nem

Az 1979-es szezont a legtöbbször annak kapcsán szokták emlegetni, hogy Schumacher előtt ekkor nyert utoljára egyéni pontversenyt a Ferrari. Jody Scheckter 21 évig volt a maranellóiak utolsó bajnoka, de könnyen lehet, hogy csak egy megállapodáson és Gilles Villeneuve becsületességén múlott, hogy nem a kanadai pilóta lett a befutó.

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK

Három futammal a vége előtt úgy érkezett meg Monzába a mezőny, hogy Scheckter jelentős különbséggel vezetett, de csapattársának, valamint Jacques Laffite-nak is volt még reális esélye a fordításra.

Mindhárman tudták, hogy ha a dél-afrikai versenyző nyer, a francia pedig nem jön be közvetlenül mögötte, akkor eldől a végső győzelem kérdése.

A Ferrari számára remekül alakult a futam: az első 13 kört még René Arnoux mögött töltötték, a Renault pilótája viszont motorhiba miatt feladta a küzdelmet. Ekkor Scheckter vette át a vezetést, Villeneuve pedig közelről követte őt, de nem támadta meg csapattársát, még úgy sem, hogy tudta, ha a másik Ferrari nem romlik el, akkor ez az egyetlen esélye, hogy életben tartsa reményeit. 

Monacóban eldőlt, hogy a továbbiakban Scheckter (elöl) élvezi Villeneuve támogatásátForrás: Getty Images/Bernard Cahier/Bernard Cahier

Elsőre kézenfekvőnek tűnhet, hogy mi állt a háttérben: annak tudatában, hogy ezzel az eredménnyel az egyéni és a konstruktőri világbajnokságot is bebiztosíthatták, a Ferrari megtiltotta Villenuve-nek, hogy előzést kíséreljen meg. A valóság azonban nem ez volt.

A kanadai versenyzőnek valóban tilos volt előznie, de ez nem akkor dőlt el, hanem sokkal korábban. A két csapattárs ugyanis megegyezett, hogy amelyikük a Monacói Nagydíj, vagyis körülbelül féltáv után előrébb áll a tabellán, az kap támogatást a másiktól, ha úgy adódik. A helyzet pedig egyértelmű volt, hiszen Scheckter akkor 30–20-ra vezetett Villeneuve-vel szemben.

A kanadai versenyző tartotta magát az egyezséghez, pedig, figyelembe véve, hogy végig ott loholt a másik Ferrari nyakában, és a végén csak 46 századdal kapott ki tőle, minden bizonnyal képes lett volna megelőzni őt. Ha ez megtörténik, könnyen elképzelhető, hogy végül ő a befutó, mivel a szezonzáró után csupán 4 pont volt a különbség köztük.

Villeneuve becsületességéhez képest különösen nagy volt a kontraszt két és fél évvel később: az 1982-es San Marinó-i Nagydíjon akkori csapattársának, Didier Pironinak kellett volna bekísérnie őt a célba, ám a francia versenyző felrúgta a megállapodást és elment mellette. Innentől kezdve oda-vissza előzgették egymást, és végül nem az lett az első, akinek ez „járt” volna. A hatszoros futamgyőztes annyira megharagudott, hogy megfogadta, soha többé nem szól immáron ellenségéhez, amit sajnos sikerült is betartania. A két héttel későbbi Belga Nagydíjon ugyanis nekiment a lassan autózó Jochen Massnak, aminek következtében autója a levegőbe emelkedett, ő pedig kirepült onnan és a pálya széli kerítésnek csapódott. A baleset annyira súlyosnak bizonyult, hogy már nem lehetett megmenteni az életét.

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK