Régen minden jobb volt? A versenypályák is? Aki ezt állítja, biztos nem az 1959-es Német Nagydíj ingerszegény helyszínére gondol, a berlini AVUS nevű pályára. Ez tulajdonképp
egy sztráda két párhuzamos útteste volt, melyeket szimplán egy-egy visszafordítóval kötöttek össze, az északi erősen döntött volt.
Utóbbi rendkívül veszélyes volt, de amúgy nem sok kihívást jelentett a pálya, a Motorsport Magazine korabeli tudósítása szerint sem rajongott érte a mezőny.
De ez a nagydíj nem ezért volt rendhagyó, hanem mert előre eltervezetten két, egyenként egyórás verseny összesítéséből született meg a végeredmény. Ezt a gumik terhelése és a biztonság indokolta a döntött íven. Az "előre eltervezetten" kifejezés azért fontos, mert futam közbeni piros zászlós megszakításokból kifolyólag néhányszor előfordult máskor, hogy két külön rajt és verseny volt, miután túl sok idő eltelt már az eredeti rajt óta ahhoz, hogy a teljes távot újrafussák.
Nem mondhatni, hogy az 1959-es Német Nagydíj formabontó programja nagy sikert aratott volna: a 15 indulóból csak 9-en jutottak el a második rajtig, aztán a Ferrari sima hármas győzelmet aratott Tony Brooksszal, Dan Gurney-vel és Phil Hill-lel (ekkoriban a csapatoknak kettőnél több pilótája is lehetett). Sajnos tragédiától sem volt mentes a hétvége: a nagydíj mezőnyéből többen részt vettek egy sportautós betétfutamon, amelyen Jean Behra halálos balesetet szenvedett, miután a nedves aszfalton lepördült a döntött kanyarról és egy betonépítménynek csapódott. Aki egyébként egy F2-es kategóriájú Porschét vezetett, mert pár héttel korábban összekülönbözött a Ferrari sportigazgatójával, és nemes egyszerűséggel felpofozta egy étteremben.
