„A Forma-1-ről mindenkinek Ayrton Senna jut eszébe.” Nico Rosberg kijelentése igaz még kereken húsz évvel azután is, hogy a sportágat életében és halálában egyaránt átformáló világklasszis, akinek a sírjához a mai napig ezrek zarándokolnak el évről évre, a kezdettől fogva baljós előjelekkel szegélyezett imolai fekete hétvégén nekivágott utolsó hét körének.

Ahogy egykori csapatfőnöke, Ron Dennis rámutatott, Senna „az egész Forma-1-et megváltoztatta, mert mindenki számára magasabbra tette a lécet.” A győzelem iránti, kompromisszumot nem ismerő megszállottsága, a fizikai felkészülésre fordított energiája, a saját képességeibe vetett, vallásos meggyőződéssel ötvöződő megingathatatlan hite teljesen átfogalmazta, hogy mit jelent autóversenyzőnek lenni. Senna sokkal több volt a védjegyévé vált virtuóz edzésköröknél: a sport történetében senki nem váltott ki olyan intenzív érzelmeket az emberekből, mint ő.

Nem túlzás azt állítani, hogy az imolai tragédiával a Forma-1 vértanúja lett. Ha nem egy ilyen kaliberű, milliók által bálványként tisztelt sztár hal meg élő adásban, aligha robban ki az a biztonságtechnikai forradalom, amelynek köszönhetően a pályákon húsz éve egyetlen versenyző sem vesztette életét. Bármilyen szomorúan hangzik, Roland Ratzenberger egy nappal korábbi halála valószínűleg nem járt volna tartós következményekkel, de Senna balesetének sokkoló lökéshullámai messze a paddock határain túl is éreztették a hatásukat; a Forma-1-nek változnia kellett. Ez is az ő öröksége.

Színes, a pályafutásának meghatározó mozzanatainál elidőző összeállításunkban az autósport karizmatikus egyéniségére emlékezünk.

1983 - A Forma-1 előszobája

A gokartban teljesített sikeres pályafutás után – 1979-ben és 1980-ban 2. lett a világbajnokságban – a Forma-1 előtti utolsó állomást 1983-ban a brit Forma-3 jelentette Senna számára. A West Surrey Racing csapatánál, egy Ralt Toyota volánja mögött húsz futamon 12 győzelmet és 15 pole pozíciót szerzett, ezzel a bajnoki címet is bezsebelte. Az idény első felében legyőzhetetlennek bizonyult – zsinórban kilenc futamot nyert meg –, utána viszont többször is kieséssel zárult a hétvégéje. Ez lehetővé tette, hogy Martin Brundle felzárkózzon hozzá a bajnokságban, és az utolsó versenyeken szoros küzdelmet vívjanak egymással. Több alkalommal zajlott kerék-kerék elleni csata közöttük, ami az Oulton Parkban egy mindkettejük kiesését eredményező ütközésbe torkollott. Senna végül az utolsó versenyen győzelemmel biztosította be a bajnoki címet. „Akkoriban csalódott voltam, de később bebizonyosodott, hogy valóban a legjobb pilóta nyert” – vallotta be később Brundle, aki 1984-ben maga is debütálhatott az F1-ben.

1984 - Monaco: a zseni első villanása

A göröngyös utcai pályákon és/vagy esőben éveken át előre lehetett sejteni, hogy ki lesz a győztes. Ám az 1984-es Monacói GP rajtjánál az újonc, addig két pontot gyűjtő Senna a közönség szemében még csak egy volt a középmezőny tagjai közül, aki a sűrű vízfüggönyben megpróbálta túlélni az első kanyart. Miközben a nagymenők igyekeztek elkerülni a palánkot – több-kevesebb sikerrel –, a brazil lubickolt a vizes pályán, és fehér Toleman Hartjával sorban levadászta őket: a tizenharmadik helyről indulva a 19. körben már második volt, miután állva hagyta Laudát a célegyenesben. Több mint fél perc hátrányból vette üldözőbe az élen álló Prostot, de már csak pár másodpercre járt tőle, amikor a 32. kör végén hirtelen leállították a futamot. "Sokkal gyorsabb volt nálam" – ismerte el róla a francia. "Amikor megtudtam, hogy Senna halad mögöttem, aki nem ellenfelem a bajnokságban, elhatároztam, hogy ha utolér, elengedem."

Prost egyetértett a piros zászlóval. A döntés helyességét ugyanakkor máig sokan vitatják, mivel a körülmények a leintéskor nem voltak rosszabbak, mint korábban, és felmerült a versenyigazgató részrehajlása is – Jacky Ickx ugyanis a Porsche sportautóit vezette ekkoriban, márpedig a győztes McLarenben pont az ő motorjuk dobogott. Ickx leszögezte, hogy a legkevésbé sem érdekelte, kinek kedvez a döntésével, amely mellett utólag is kitart. Szerinte a pilóták többsége vele értett egyet. „Az a benyomásom, hogy a sajtó Senna győzelmének örült volna jobban” – tette hozzá.

A lényeg, hogy Senna letette a névjegyét az F1-ben még úgy is, hogy egy másik ígéretes fiatal, Stefan Bellof a versenyen sokáig gyorsabb volt nála, és a Toleman mérnökei később azt állították: nem jutott volna el az eredeti táv végéig, mert a kerékvetők durva használatától az autóján megsérült a futómű. Stílszerűen későbbi nagy ellenfelét, Prostot üldözve jelentkezett először az F1 legjobbjai között.

1985 - Portugália: az első győzelem

Az aznapi szörnyű időjárást jellemzi, hogy a BBC kommentátorfülkéje beázott, tönkretéve az elektromos rendszert. Volt azonban valaki, akinek a szüntelenül zuhogó eső sem moshatta le a mosolyt az arcáról: Senna ezen az április vasárnapon immár a Lotus színeiben versenyezve pályafutásának első Forma-1-es győzelmét aratta. A pole pozícióból is ő indult, így megvolt az a helyzeti előnye, hogy a rajtnál senki nem verte fel előtte a vizet. A futamon diktált tempóját nézve azonban kétség sem férhet hozzá, hogy bárhonnan is kezd, könnyedén nyert volna: a többiekre körönként legalább egy másodpercet vert. "Kanyarról kanyarra változtak a körülmények" – mondta. "Nagyon nehéz verseny volt, még a tavalyi monacóinál is nehezebb." Senna három szezont húzott le a Lotusszal, s ezalatt öt további győzelmet aratott, mielőtt átigazolt a McLarenhez, amellyel később összeforrt a neve.

Egy körben utolérhetetlen

Ami a pályán nyújtott teljesítményét illeti, Senna mítosza leginkább abban a lélegzetelállítóan látványos, drámai stílusban gyökerezik, amely az időmérőkön mutatkozott meg igazán. Egyetlen mért körben senki nem ért a nyomába; annyira kifinomult érzékkel és olyan vakmerően egyensúlyozott a határon, habozás nélkül át is lépve rajta, ha kellett, hogy úgy tűnt, a többiekhez képest egy másik szférában köröz. Senna a vezetés artistája volt. Bár Michael Schumacher a pole pozíciók számát tekintve megelőzte őt az örökranglistán, ehhez sokkal több versenyre volt szüksége.

Senna pályafutásának egyik csúcspontja az 1988-as monacói időmérő volt. Ahogy Juan-Manuel Fangiónak az 1957-es Német Nagydíjon aratott híres győzelme során, neki is transzcendens élményben volt része: úgy érezte, hogy a vezetéssel eggyé válva kilépett a testéből. „Már az enyém volt a pole, először fél, aztán egy másodperces előnnyel, mégis folytattam a körözést. Hirtelen két másodperccel gyorsabb lettem mindenki másnál, köztük a csapattársamnál is, akinek pedig az enyémmel egyforma autója volt” – emlékezett. „Egyszerre ráébredtem, hogy már nem tudatosan, hanem az ösztöneimmel vezetek, átkerültem egy másik dimenzióba. Olyan volt, mintha egy alagútban lennék. Nem a szálloda alattira gondolok: az egész pálya egyetlen alagúttá szűkült. Csak folytattam és folytattam, s bár jócskán átléptem a határt, valahogy sikerült még tovább és tovább tágítanom.” Ilyen emberfelettinek tűnő teljesítményre egy versenyautóval valószínűleg senki más nem volt képes.

1987 - Belgium: Ütközés és veszekedés Mansellel

1987-ben Senna az utolsó évét töltötte a Lotusnál. A világbajnokságot két győzelemmel és egy pole-lal a harmadik helyen zárta a pályát fölényesen uraló Williamsek mögött, és a spái időmérő is ennek megfelelően alakult számára: Nigel Mansellt és Nelson Piquet-t követte a rajtrácson. Csakhogy a borús időben szenzációsan startolva azonnal átvette tőlük a vezetést. Mansell, aki a kvalifikáción 1,4 másodperccel gyorsabb volt nála, nem hagyta annyiban, és már az első körben támadást indított ellene a Fagnes sikán bejáratának külső ívén. Hogy ő fordult-e túl szűken, vagy Senna Lotusa vált alulkormányzottá, azt nehéz megítélni, de összekoccantak, majd bemutattak egy szépen összehangolt páros piruettet. Sennával ellentétben Mansell folytatni tudta a versenyt, az autója azonban annyira megsérült, hogy 17 körrel később ő is kiesett. Miután kipattant a Williamsből, felbőszülten megkereste Sennát a Lotusnál. „Megmarkoltam az overallját, aztán a falhoz szorítottam” – mesélte. „Akkoriban bő overallt viselt, úgyhogy felhúztam a cipzárját az álla fölé, egészen az orráig. ’Ha legközelebb ilyesmire vetemedsz, sokkal ügyesebben kell csinálnod!’ – mondtam neki.”

A két rivális a későbbiekben sem került igazán jó viszonyba egymással, de Mansell tett egy emlékezetes baráti gesztust Senna felé, amikor az 1991-es Brit Nagydíj levezető körében megállt, hogy a brazil – akinek a McLarenjéből kifogyott a benzin – felülhessen az autójára. Ez a Forma-1 történetének egyik legemlékezetesebb pillanata lett, a jelenetről készült képsorok bejárták a világot.

A hercegség királya

A versenyzők képességeit paradox módon éppen a Forma-1 legszürreálisabb, versenyzésre legkevésbé alkalmas pályája teszi próbára a legkeményebben. A francia Riviéra partján napfürdőző, cikcakkos Monte Carlóban, ahol az autók kerekei centiméterekre közelítik meg a zebrákkal keresztezett aszfaltcsík melletti falakat, a klasszikussá vált mondás szerint olyan vezetni, mint a nappaliban biciklizni. Itt tényleg csak a legjobbak képesek a győzelemre, többre pedig legfeljebb azok, akik valamilyen titokzatos intim viszonyba kerülnek a szeszélyes pályával. Alain Prost négyszer, Graham Hill és Michael Schumacher ötször nyert Monacóban, hat sikerével mégis Senna a hercegség igazi királya.

A már említett 1984-es affér után 1987-ben, a Lotusszal győzött először, aztán 1989 és 1993 között még zsinórban ötször ismételte meg a sikerét. Ám a legkülönlegesebb teljesítményt érdekes módon pont a kimaradt évben, 1988-ban nyújtotta, amikor az időmérőn 1,4 másodperccel előzte meg Prostot. Senna a versenyen is egy másik dimenzióban vezetett. A 67. körben már 55 másodperces előnye volt a csapattársával szemben, ezért visszavett a tempóból, amikor a tengerpartra érve elkövetett egy hibát, és McLarenjével a Portier korlátjának csapódva kiesett. Ez egyébként ugyanaz a hely, ahol nyolc évvel később az utódja a monacói trónon, Schumacher is összetörte a Ferrariját, miután fél másodpercet vert a többiekre az időmérőn. Senna annyira csalódott volt a hibája miatt, hogy a megrongálódott autóból kiszállva egyenesen a lakására ment, és csak este jelentkezett a McLarennél.

A legkiélezettebb győzelmét 1992-ben aratta a hercegségben: az utolsó körökben minden tudására szüksége volt, hogy maga mögött tartsa a vehemensen romahozó Mansellt, aki egy defekt miatt az élről állt ki a bokszba hét körrel a leintés előtt, de pillanatok alatt a McLaren nyomába ért. „Ayrton fantasztikusan vezetett. Nem volt egy rossz mozdulata sem, nincs okom panaszra” – ismerte el utólag.

Senna a Magyar Nagydíjakon

Három győzelmével a Magyar Nagydíjak egyik legeredményesebb versenyzője Senna, aki jó barátságot kötött a kanyargós, szűk, göröngyös pályával. Az első hungaroringi versenyen emlékezetes csatában maradt alul Piquet-vel szemben, majd 1987-ben szintén 2. lett. A győzelmeket a McLarennel kezdte gyűjtögetni, és ezeknek a kilenc/tíz megszerzett ponton kívül komoly lélektani jelentőségük volt, mert aktuális bajnoki vetélytársa által szorongatva szerezte őket. 1988-ban Prost loholt végig a sarkában, de a francia csak néhány pillanatra tudott eléje kerülni az 1-es kanyarnál, 1991-ben pedig Mansell kergette őt hiába, akinek létfontosságú lett volna megtörnie a győzelmeket sorozatban arató ellenfele lendületét. Senna furcsamód 1992-ben nyert a legsimábban a Hungaroringen, amikor Mansell és a Williams ellen a bajnokságban senkinek sem volt esélye. 1989-ben és 1990-ben másodikként ért célba, míg 1993-ban kiesett egy műszaki hiba miatt.

1988 - Japán Nagydíj: az első vb-cím

Senna Prost beleegyezésével érkezett a McLarenhez 1988-ban, és magával vitte a Hondát is. A japán motorszállítóval már a Lotusnál példátlanul szoros kapcsolatot épített ki, ami a későbbiekben egyértelműen a javára vált.

Ebben az évben kezdődött a Forma-1 történetének leghíresebb rivalizálása. Prost és Senna viszonya eleinte tűrhetően harmonikus volt, csak a portugáliai incidens (lásd lejjebb!) gerjesztett közöttük nem kívánt feszültséget. Bár Senna végül eggyel több győzelmet aratott, összességében Prost szerzett több pontot – ám mivel a sajátos rendszer miatt akkoriban mindenkinek csak a legjobb 11 eredménye számított bele a világbajnokságba, ő a címet már az utolsó előtti futamon, Szuzukában elveszítette.

Hogy megszerezze, Sennának aznap győznie kellett. A pole-t szokása szerint el is hódította (ő tizenháromszor, Prost csak kétszer rajtolhatott az élről a szezon folyamán), a rajtnál azonban lefullasztotta a motorját. A szuzukai célegyenes szerencséjére lejt, ezért sikerült újra elindítania az autóját, de addigra a 14. helyen találta magát. Ennek ellenére nem adta fel. Rálépett a gázra, és már a 28. körben megelőzte a kisebb váltóhibával küzdő Prostot, aki előzőleg még Ivan Capellivel szemben is elvesztette a vezetést rövid időre.

1988 a példátlan dominancia éve volt: a McLaren a tizenhatból tizenöt futamot megnyert, és Monzában is csak azzal vesztette el a győzelmet, hogy Senna lekörözés közben összeütközött a Williamsnél vendégszereplő Jean-Louis Schlesserrel.

1989 - San Marino: a viszony elmérgesedik

Utólag könnyű elfelejteni, hogy Senna és Prost viszonyát az első közös évükben még a kölcsönös tisztelet jellemezte. Az első repedés a kapcsolatukon az 1988-as Portugál Nagydíjon keletkezett. Senna a rajt után kifékezte a pole-ból induló Prostot, aki a kör végén visszavágott. A célegyenesben felzárkózott csapattársa mellé, Senna azonban ráhúzta a kormányt, és 280 km/ó-s tempóval a bokszutca falának szorította a másik piros-fehér McLarent. Prost a gázon tartotta a lábát, és átvette a vezetést, meg is nyerve a versenyt, de közben derengeni kezdett neki, hogy Senna bármire képes a győzelemért. A két, bolygónyi méretű ego ütközése kataklizmával fenyegetett. „Nyilvánvaló volt, hogy olyan motivált sportolókat kordában tartani, mint Ayrton és Alain, komoly kihívás lesz” – ismerte el a McLaren akkori főnöke, Ron Dennis. Rendkívül gyanakvóak voltak egymással szemben, kínosan ügyeltek rá, nehogy a másik igazságtalan előnyhöz jusson; még azt is pénzfeldobással döntötték el, hogy a Honda által az adott versenyre kiválasztott két, elvileg egyforma motor közül melyiket ki kapja.

Az igazi törés azonban csak 1989 második futamán, San Marinóban történt közöttük. Már előre megállapodtak, hogy az első kanyarig a biztonság kedvéért nem fogják megelőzni egymást, és először, amikor Senna megtartotta a vezetést, így is történt. Ám a versenyt Gerhard Berger óriási, a Tamburellóban elszenvedett balesete miatt meg kellett szakítani, az új rajtot pedig Prost kapta el jobban. Senna ennek ellenére azonnal visszatámadta, és már a Tosánál kifékezte a csapattársát, felrúgva az éppen általa javasolt egyezséget. Aminek először a létezését is tagadta, de miután a csapatnál megerősítették, taktikát váltott, és azt állította róla, hogy a megismételt rajttal érvényét vesztette. Prost ezt soha nem bocsátotta meg neki.

A nagy generáció

Nem véletlenül tartják sokan máig az 1980-as éveket a Forma-1 aranykorának: a sport akkoriban emlékeztetett leginkább a gladiátorok gyakran emlegetett utópisztikus küzdelmére. Bár a megszépítő emlékezet a visszapillantó tükörben színesebbnek mutatja azt a korszakot, mint amilyen valójában volt, a brutális, nehezen megzabolázható autók és a markáns karakterek tökéletes dramaturgiai alapot teremtettek a versenyzéshez. Azelőtt, hogy az F1-en eluralkodott volna a szponzorok révén rátelepedő nagyvállalati kultúra és a túl széles nyilvánosság által kikényszerített politika korrektség, a versenyzők valódi személyiségét semmi nem kendőzte el.

Az ingerlékeny Nelson Piquet, az olykor a hisztérikusságig szenvedélyes, sértődékeny Nigel Mansell, a részletek iránt megszállottan rajongó, visszafogott Alain Prost és a karizmatikus, ihletett Ayrton Senna kvartettje egy hollywoodi blockbuster szereplőgárdájának is beillett volna. A színvonal rendkívül magas volt, még ha a rajtrács egészét tekintve nem is annyira egyenletesen, mint manapság. „Piquet-vel, Prosttal, Sennával, velem és még annyi más versenyzővel az 1980-as évek végén, az 1990-es évek elején borzasztóan nehéz volt nyerni” – mondta Mansell. „Abban a kiélezett küzdelemben annyi elhivatott riválist legyőzni felemelő élményt jelentett.” A Forma-1-et valószínűleg soha többé nem fogja olyan izgalmas misztikum övezni, mint húsz-harminc évvel ezelőtt, amikor a versenyeket már élőben közvetítette a tévé, de az internet még nem engedett illúziórombolóan közeli bepillantást a sport árnyékos zugaiba.

1989 - Japán: ütközés Prosttal

Az 1989-es szezon folyamán egyre inkább elmérgesedő rivalizálás a hírhedt szuzukai ütközésben csúcsosodott ki. Sennának győznie kellett, ha életben akarta tartani a világbajnoki reményeit, Prost azonban jobban rajtolt, és a verseny elején elhúzott tőle. Sokáig magabiztosan vezetett, mígnem Senna újra felzárkózott hozzá, és a 46. körben, a sikánnál támadást indított ellene. Prost, akinek addigra elege lett csapattársa vakmerő manővereiből, tartotta magát az ideális ívhez, és a két McLaren összeakadva a bukótérbe sodródott.

Miközben az autóját a sportbírók megpróbálták eltolni, Sennának sikerült beindítania a motorját, így továbbhajtott, hogy az időközben élre álló Alessandro Nanninit megelőzve megnyerje a versenyt. Csakhogy utólag diszkvalifikálták, mert miközben visszatért a pályára, levágta a kanyart (lásd a dokumentumot sportfelügyelői döntésről!). Ezzel Prost lett a világbajnok, de Senna nem fogadta el a szerinte „sem a sport, sem a szabályok szempontjából nem megfelelő” eredményt, és a McLaren fellebbezett az ítélet – ezzel egyben Prost vb-címe – ellen. „Az volt az egyetlen hely, ahol előzhettem, valaki azonban, akinek nem kellett volna ott lennie, rám húzta a kormányt” – jelentette ki Senna, aki annyira kiábrándult a sportból a történtek miatt, hogy levélben közölte a McLarennel: visszavonul. Csak hónapokkal később gondolta meg magát.

Prostnak meg kellett várnia a fellebbezés elutasítását, hogy hivatalosan is háromszoros világbajnok legyen. Ezt elkerülhette volna, ha kicsit figyelmesebb: az ütközés után dühében azonnal kipattant McLarenjéből, mert úgy látta, elgörbült az első felfüggesztése – pedig csak félre volt fordítva a kormány…

1990 - Japán: a második felvonás

Egy évvel később Prost már a Ferrarinál versenyzett, és a szezon jól sikerült második félidejének köszönhetően ismét harcban állt Sennával a vb-címért, amikor a mezőny október végén megérkezett Szuzukába. Miután az időmérőn ő volt a leggyorsabb, Senna elintézte a versenyirányításnál, hogy az első rajtkockát helyezzék át a pálya kevésbé poros bal oldalára. Az FIA akkori elnöke, a francia Jean-Marie Balestre – akit sokan elfogultnak tartottak honfitársával, Prosttal szemben, holott nem szívelhették egymást, még beszélőviszonyban is alig voltak – azonban megvétózta a döntést. A pole pozíció maradt a jobb oldalon (ott, ahol egyébként Szuzuka 1987-es bemutatkozása óta mindig volt). Prost a rajtnál az élre is állt, de Senna az első kanyarban nem lassított, és egyszerűen kilökte a riválisát, amivel ezúttal ő lett a világbajnok. „Megnéztem az autója nyomvonalát, valamint a fék- meg a gázpedál adatait, és nem kellett Einsteinnek lennem, hogy kitaláljam, mi történt” – ismerte el Dennis. „Amikor visszatért a bokszba, megmondtam neki, hogy csalódtam benne. Megértette.”

Jackie Stewart két héttel később, Ausztráliában interjút készített Sennával, és megkérdezte tőle, hogy miért keveredik több vitás ütközésbe, mint a Forma-1 történetének nagy versenyzői közül bárki más. Senna annyira dühös lett rá, hogy megfogadta: többé szóba sem áll vele. Egy évvel az ominózus eset után mégis ő maga ismerte el, hogy előre megfontolt szándékkal ment neki Prostnak, mert igazságtalannak érezte Balestre közbelépését, ezért elhatározta, hogy ha a rajtnál elveszíti a vezetést, kigolyózza az ellenfelét. Prost számára a manőver „gusztustalan” volt, kis híján hátat is fordított miatta a versenyzésnek. Az incidens öröksége, hogy a szuzukai első rajtkocka 1991 óta a baloldalon van.

Vitatott örökség: győzelem bármi áron

Senna vitathatatlanul a sport történetének leghíresebb versenyzője, s jóllehet, szinte félisteni státuszba csak a halála után emelkedett, már életében legendává vált. A hírneve ugyanakkor nem volt makulátlan, és az a korrekt, ha nem hunyunk szemet a hibái fölött sem.

Egyrészt ott vannak azok, akik szerint még a saját generációjának sem Senna volt a legjobbja. Ők úgy vélik, hogy karizmatikus egyénisége és az időmérőkön nyújtott földöntúli teljesítménye révén nagyobb figyelmet kapott, mint amekkorát megérdemelt volna, mert a versenyeken Prost jobb volt nála, és a lényeg mégiscsak ez. A statisztikák részben őket igazolják: a 141 nagydíjon, amelyen mindketten részt vettek, csak a pole-ok szempontjából szerepelt jobban Senna (60:23 arányban). A többi lényeges mutatót – a győzelmek (41:37), a leggyorsabb körök (33:19), a dobogós helyezések (88:73) és a pontszerző helyek (102:88) számát – nézve Prost volt az eredményesebb. Mindez valójában nem sokat számít, hiszen egy mítoszt nem lehet számszerűsíteni, de az legalábbis valószínű, hogy a megítélésük inkább a személyiségük, semmint a versenyzőként nyújtott teljesítményük közötti különbséget tükrözi. Míg Senna mérföldekről érzékelhető szenvedélyes lelkesedése mindenkire óriási hatással volt, és erre rájátszva Dennis szerint is nagy műgonddal, tudatosan épített nemzetközi brandet önmagából, a saját képességeit egyébként nem kevésbé sokra tartó Prost visszafogott szemérmessége nem váltott ki olyan hőfokú érzelmeket a közönség körében.

A többi generáció tagjaival természetesen már nehezebb az összehasonlítás, ám Brundle, aki sokukkal versenyzett együtt, úgy véli, Senna a sporttörténet egészét tekintve is különleges volt. „A legközelebb alighanem Michael Schumacher állt hozzá, őt viszont a feje, Ayrtont pedig a szíve irányította” – mondta nemrég. „Schumacher volt a teljesebb értékű versenyző, de Sennának jobbak voltak a veleszületett képességei.”

A vitatott megítélése abban a kompromisszumképtelen mentalitásban gyökerezett, amellyel alanyi jogon magának követelte a győzelmet, és önigazoló módon még a játékszabályokat sem habozott a saját javára hajlítgatni, ha az érdekei úgy kívánták. A személyisége különös paradoxonokat rejtett: miközben a pályán és az üzleti életben gátlástalanul átgázolt az ellenfelein, civilként meglepően érzékenynek mutatkozott, és kifejezetten sokat törődött az emberekkel. „Gondolkodás nélkül kilökött a pályáról, de aztán ő volt az első, aki odarohant hozzád, hogy megnézze, jól vagy-e” – summázta Brundle. És tényleg: Senna Martin Donnelly 1990-es szörnyű baleseténél éppúgy megpróbált segíteni, mint amikor Roland Ratzenberger négy évvel később a falnak csapódott a végzetes imolai hétvégén.

Az általa képviselt „győzelem bármi áron” szemlélet hosszú évekig nem halványuló lenyomatot hagyott a Forma-1 szövetén. Schumacher például, aki maga is rendszeresen keveredett vitás helyzetekbe, tőle tanulva érezte vállalhatónak a sportszerűség határait erősen feszegető manővereit. „Én Sennán és Proston nőttem fel. Az ilyesmi náluk a játék része volt” – mondta egyszer. A lélegzetelállító edzéskörök és a parádés győzelmek mellett ez is Senna örökségéhez tartozik.

1991 - Brazilía: az első győzelem hazai pályán

Senna soha nem titkolta, hogy a bajnoki cím mellett egy hazai pályán aratott győzelem után vágyakozik leginkább, erre azonban a nyolcadik F1-es idényéig, 1991-ig várnia kellett. A szülővárosában, Sao Paulóban rendezett futamot a pole pozícióból kezdhette meg, majd a rajt után magabiztosan tartotta maga mögött Mansellt. A brit a verseny második felében gyorsabbnak tűnt, de egy defekt miatt ki kellett állnia kerékcserére. Hamarosan újra a váltóhibával küszködő Senna mögött találta magát, csakhogy a 61. körben a Williams is meghibásodott, Mansell kiesett. Senna váltójában egymás után szálltak el a fokozatok, az utolsó körökben már csak a 6-ost tudta használni, miközben Riccardo Patrese közeledett felé az egyre intenzívebbé váló esőben. Senna az óriási erőfeszítéstől teljesen kimerült, az izmai görcsbe rándultak, és amikor végül áthaladt a célvonalon, hosszú ideig üvöltött a csapatrádióba – valószínűleg éppen annyira a fájdalomtól, mint az örömtől és a megkönnyebbüléstől.

Próféta a saját hazájában

Senna Forma-1-es karrierje idején Brazília nem volt vidám ország, a nyomorban vergődő millióknak szükségük volt egy szuperhősre, aki legalább néha elfeledteti velük a küzdelmes hétköznapokat. Istenítették a brazilok, akiknek nagyon sokat jelentett, hogy más honfitársaival ellentétben ő nem próbálta meg elrejteni a gyökereit: minden adandó alkalommal lobogtatta a brazil zászlót, a tévéstábokat büszkén vezette körbe Sao Paulóban, és ugyanolyan átéléssel beszélt az ország gondjairól és örömeiről, mint a versenyekről.

"Méltóságot adott nekünk, mert amikor versenyezni láttuk őt, felszabadított bennünket a korrupció, a nyomor és a szegénység nyomása alól, ami itt minket körülvesz" - Alan Henry könyvében így foglalta össze egy egyetemista azt, hogy mit köszönhetett az ország a leghíresebb fiának. Ennél azonban sokkal többről van szó.

Sennának hatalmas befolyása volt, és ezt ki is használta. Két hónappal a halála előtt beszélt a testvérével, Vivianéval arról, hogy szeretne tenni valamit a gyerekekért és a fiatalokért. A részleteket már soha nem tudták megbeszélni, Imola után azonban Viviane Sennának köszönhetően egy alapítványban körvonalazódott az a segíteni akarás, amely a jómódú családból származó, az ország társadalmi szétszakítottságát azonban nagyon mélyen átélő Ayrtont mindig is hajtotta. Senna mindig is nagy hálával beszélt a lehetőségekről, amelyeket az élettől kapott, és meg akarta osztani ezeket a gyerekekkel és a fiatalokkal - mondta róla Viviane: "Határozott ember volt, és a versenypályán agresszív. De ez a határozottság sarkallta arra is, hogy tegyen valamit Brazíliáért. Nem tudta elfogadni, hogy ilyen sok ember él nyomorúságos körülmények között, ugyanúgy, ahogyan azt sem tudta elfogadni, hogy nem ő a győztes."

Damon Hill szerint egyike volt azoknak a versenyzőknek, akik tudták, hogy a Forma-1-en kívül is van élet, és a pályafutását olyan platformnak tekintette, ahonnan egyszer majd felelősséget vállalhat a kevésbé szerencsés honfitársaiért. Az 1995-ben létrehozott Ayrton Senna intézet több mint 12 millió hátrányos helyzetű gyereknek segített eddig.

1993 - Donington: bravúr az esőben

Senna egyik legfényesebb győzelmeként méltán szokás a doningtonit emlegetni. Ezen a versenyen látványosan kihasználhatta a tapadással kapcsolatos hatodik érzékét, amely különösen a szenzációs első körében mutatkozott meg. A száraz időmérőn csak a 4. starthelyet tudta megszerezni a két Williams és Schumacher mögött, aztán a rajtnál még eggyel hátrébb esett, mert a Benetton német versenyzője elállta az útját, így Karl Wendlinger mindkettejüket megelőzte. Ám Senna pillanatok alatt támadásba lendült, és az ekkor már vizes pályán egyensúlyozva néhány kanyaron belül sorban elment Schumacher, Wendlinger, Damon Hill, majd Prost mellett, hogy a második kört az élen kezdje meg. A későbbiek során hol elálló, hol újra eleredő esőben végig helyesen mérte fel, hogy mikor váltson más gumikra, illetve mikor maradjon kint a pályán. A változékony körülmények miatt még így is ötször járt a bokszban (bár kereket csak négyszer cserélt), Hill viszont hatszor, Prost pedig hétszer. Habár Hill a verseny végén közeledett hozzá, Senna rajta kívül mindenkit legalább egyszer lekörözött, az 5. helyezett Ricciardo Patresét már kétszer is. Közben a pálya kialakításából adódóan különös módon úgy futotta meg a verseny leggyorsabb körét, hogy áthajtott a bokszutcán – kereket akart cserélni, de a szerelői még nem álltak készen. „Szóhoz sem jutok, madarat lehetne fogatni velem!” – lelkendezett később. „Annyi minden történt, hogy már fel sem tudnék idézni mindent.”

1993 - Japán: pofozkodás Irvine-nal

A szuzukai esőben Senna pályafutásának 40., utolsó előtti győzelmét aratta. Jó rajtjával kapásból sikerült megelőznie a pole-ból induló Prostot, akivel aztán a bokszkiállások során kétszer is helyet cserélt. Már ismét az élen állva készült lekörözni az 5. helyért harcoló Hillt és Eddie Irvine-t, de balszerencséjére belekeveredett a csatájukba, amellyel egy korábbi nézeteltérésüket is rendezni próbálták: az F1-ben ezen a hétvégén bemutatkozó Irvine úgy érezte, Hill az egyik edzésen feltartotta őt. Először elengedte Sennát, de miután Hill nem tett így azonnal, vissza is vette tőle a körét. Senna ezen annyira felbőszült, hogy a verseny után Irvine nyomába eredt. „Egy széken ültem karba tett kézzel annak örülve, hogy pontot szereztem az első nagydíjamon, amikor hirtelen megjelent” – mesélte az ír. „Én bárkit könnyen fel tudok húzni, szóval az lett a vége, hogy fejbeütött, és leestem a székről. Elég kínos volt, mert másnap minden lap ezzel a sztorival volt tele. Emlékszem, hogy a repülőn a mellettem ülő fickó is arról a botrányos újoncról olvasott, aki azonnal belekeveredett egy bunyóba. Reméltem, hogy nem ismer fel!” Sennát a pofon miatt felfüggesztett eltiltásra ítélték.

Ayrton és Bruno

Sennának nem született gyermeke, unokaöccsét és unokahúgait azonban sajátjaként szerette, és igyekezett minél több időt tölteni velük. Viviane nevű nővérének fiával, Brunóval közös hobbijuk is volt: amikor csak tehették, együtt gokartoztak Senna saját pályáján. A háromszoros világbajnok állítólag gyakran mondogatta: ha őt gyorsnak tartják, várjanak csak, amíg meglátják Brunót. A kisfiú 10 éves volt a nagybátyja halálakor, és azonnal abbahagyta a gokartozást. Ám 2004-ben a Formula BMW-ben újra versenyezni kezdett, majd a brit F3 után a GP2-ben folytatta, ahol 2008-ban 2. lett. A Forma-1-ben 2010-ben debütált, de a három ott töltött év alatt nem tudott maradandót alkotni. Manapság hosszútávú versenyeken indul, és az F1-es közvetítésekben is feltűnik szakértőként. Bruno úgy érzi, a vezetékneve egyszerre jelentett előnyt és hátrányt a karrierjében. „Valószínűleg könnyebben jutottam lehetőségekhez, viszont sokkal többet vártak tőlem, mint másoktól” - vélte. „Pedig én soha nem akartam az új Ayrton lenni. Számomra ő utánozhatatlan, az abszolút legjobb.”

1994, Brazília: Schumacher előretör

Mivel kételyei voltak amiatt, hogy a McLaren a Honda távozása után a Cosworth ügyfélcsapata lett, Senna 1993-ban csak versenyenként szerződött le hozzájuk, bár végül az egész szezont náluk töltötte. 1994-re a McLarenen kívül a Benettontól és a Ferraritól is kapott ajánlatot (ahová az akkori csapatfőnöknek, Cesare Fioriónak egy nemrég előkerült dokumentum szerint már öt évvel korábban is majdnem sikerült átcsábítania), ő azonban némi vívódás árán az előző két világbajnokságot megnyerő Williams mellett döntött. Úgy állapodott meg velük, hogy futamonként egymillió dollárt kap, illetve összesen húszat, ha az összesen rajthoz áll.

Úgy tűnt, ez az egyezség az égben köttetett: Prost és Mansell már visszavonult, tehát egyértelmű volt, hogy a legjobb csapat megtalálta a legjobb versenyzőt. Csakhogy a Williams nehezen birkózott meg az elektronikus vezetési segédeszközök (az aktív felfüggesztés, a kipörgésgátló, az ABS és a teljesen automata sebességváltó) betiltásával, ami abban mutatkozott meg, hogy az 1994-es autójuk eleinte meglehetősen kezelhetetlenül viselkedett. Senna nem bízott meg benne, és az első verseny után azt jósolta, hogy a szabálymódosítások miatt „sok baleset fog történni a szezonban.”

Az új FW16 egy mért körben gyors volt, de aerodinamikai problémák miatt a hosszú etapokon küszködtek vele. Noha az időmérőn sikerült legyőznie Schumachert, Senna az első két futamon nem szerzett egyetlen pontot sem, míg fiatal vetélytársa – aki 1992-ben közvetlenül előtte, 1993-ban két hellyel mögötte végzett az összetettben – mindkétszer nyerni tudott. Brazíliában egy gyors kerékcserével előzte meg Sennát, aki később az üldözése közben túlfeszítette a húrt, és kipördült. Három héttel később, a Csendes-óceáni Nagydíjon Schumacher a jól sikerült rajt után egy pillanatra elvette a gázt, hogy a következő kanyarból jobban tudjon kigyorsítani, ám mivel ez Sennát váratlanul érte, ő is lelassított. Mika Häkkinen erre hátulról megtorpedózta a Williamst, amely Nicola Larini Ferrarijának koccanva kiesett. Senna a pálya széléről bizalmatlanul nézte, ahogy Schumacher körről körre növeli az előnyét a többiekkel szemben – arra gyanakodott, hogy a Benetton a tilalmat megkerülve továbbra is kipörgésgátlót használ. A következő alkalommal, Imolában ezért a Williams egy külön kamerát helyezett el a bokszépület tetejére, hogy felvegyék vele Schumacher rajtját.

1994 - San Marino: a fekete hétvége

Arról a bizonyos imolai hétvégéről rengeteget tudunk. Tudjuk, hogy Sennának rossz előérzete támadt. Ő volt az első, akit honfitársa, Rubens Barrichello megpillantott a kórházi ágya mellett, amikor felébredt pénteki balesetéből, melynek során Jordanje fejjel lefelé landolt a gumifalban a Variante Bassánál. Tudjuk, hogy Roland Ratzenberger végzetes kimenetelű bukásának helyszínén segíteni próbált, ezért később bajba került a sportfelügyelők előtt. Ricciardo Paletti tragédiája óta az 1982-es Kanadai Nagydíjon nem történt egyetlen haláleset sem az F1-es versenyhétvégék alatt (Elio de Angelis 1986-ban egy teszten vesztette életét), és Sennát súlyosan megrázta az eset. A sport főorvosa, Sid Watkins, aki nem mellesleg a barátja is volt, szombat délután megpróbálta őt rávenni, hogy vonuljanak vissza együtt, és közös hobbijuknak hódolva járjanak horgászni inkább. „Nem tehetem, Sid” – válaszolta Senna a könnyeivel küszködve. Tudjuk azt is, hogy az utolsó verseny délelőttjén Prosttal beszélgetett a versenyzők szakszervezetének feltámasztásáról. Addigra egyébként is tett békülékeny lépéseket hajdani ellensége felé, és amikor reggel megtett egy kört a pályán, a rádióban kommentálva azt a francia tévének, Prostnak is üzent. „Szeretném köszönteni a legkedvesebb barátomat, Alaint” – mondta. „Hiányzol nekünk!” Úgy tűnt, Prost nélkül, akihez mindig mérte magát, Senna furcsamód elárvultnak érzi magát.

A legapróbb részletekig ismerjük a sportot örökre megváltoztató hétvége szinte minden mozzanatát. Csak éppen azt nem tudjuk, hogy Senna miért vesztette el az irányítást az autója felett a gyors Tamburello kanyarnál a San Marinói Nagydíj 7. körében. Az olasz hatóságok által a sajátos helyi törvények miatt hivatalból indított eljárás végén, tizenhárom évvel később gondatlanságból elkövetett emberölés vétségében bűnösnek találták a Williams technikai igazgatóját, Patrick Headet, mert a csapat Senna kérésére ugyan, de tényleg elvékonyította a kormányoszlopot. A főtervező, Adrian Newey maradék haja szó szerint kihullott a traumától, arról azonban másokhoz hasonlóan ő sincs meggyőződve, hogy a tragédia valódi okát találták meg. „Nem kétséges, hogy a kormányoszlop eltört, de kérdés, hogy csak a baleset során, vagy éppen ez okozta a balesetet” – mondta 2011-ben. „Láthatók voltak rajta anyagfáradásból adódó repedések, úgyhogy előbb-utóbb biztosan megadta volna magát. Egyértelműen gyengén lett megtervezve. A bizonyítékok mégis egytől egyig azt sugallják, hogy más állhatott a történtek hátterében."

Hogy micsoda, az már feltehetően sohasem fog kiderülni. Vannak – köztük a Williams akkori csapatmenedzsere, Ian Harrison –, akik arra esküsznek, hogy Senna gumijai a biztonsági autó (egy Opel Vectra) mögött lehűltek, ezért csökkent a hasmagasság, és a teletankolt Williams alja a Tamburello egyik huppanóján leért az aszfaltra. Senna előzőleg valóban felzárkózott a Vectra mellé egyszer, és intett a sofőrjének, Max Angelellinek, hogy menjen gyorsabban. Egy másik elmélet szerint a Williams egyik gumija sérült meg a J-J. Lehto és Pedro Lamy rajtbalesete után visszamaradt alkatrészdarabokon áthajtva. Newey is ezzel ért egyet. „Az a legvalószínűbb, hogy az autó jobb hátsó defektet kapott a pályán szétszóródott törmeléktől” – mondta. „Ha muszáj lenne megneveznem egyetlen okot, ez lenne az."

Sennához ezúttal nem volt kíméletes a sors. A halálát nem a gumifalba való becsapódás, hanem egy fatális véletlen okozta: a Williams egyik kereke a felfüggesztés trapézkarjaival együtt kiszakadt, a levegőbe repült, majd visszazuhanva pont a fejét találta el. Ha néhány centivel arrébb esik le, Senna talán a Ferrarinál fejezte volna be a pályafutását valamikor 2000 táján, még több legendás körrel és világbajnoki címmel a háta mögött, ahogy ő maga elképzelte annak idején.

Búcsú a bálványtól

"Semmi sem választhat el Isten szeretetétől" - Ayrton Senna neve mellett ez az idézet áll azon az egyszerű réz plaketten, amely a brazilok háromszoros világbajnokának az örök nyughelyét jelzi a Sao Pauló-i Morumbi temetőben. A temető egyik oldalán nyomornegyedek, a másikon luxuslakások vannak, a kör alakú parcellának pedig pont olyan formája van, mint egy keréknek. Amilyen világraszóló temetése volt Sennának, olyan szerény a sírhelye, a zarándokok azonban az elmúlt húsz évben mindig megtalálták. A sírjához osztálykirándulásokat szerveznek, vannak turisták, akik a repülőtérről egyenesen a temetőhöz mennek, mielőtt meglátogatnák a várost.

1994. május 4-én díszőrség várta a Varig gépet, amely hazavitte a háromszoros világbajnok holttestét. A Senna család szóvivője a rádióban kérte az embereket, hogy ne menjenek ki hajnalban a repülőtérre, attól tartottak ugyanis, hogy a város megbénul, ha milliónyi ember zarándokol el a repülőgép fogadására. Senna holttestét a Sao Pauló-i városháza dísztermében ravatalozták fel, az emberek kilométeres sorokat álltak ki, hogy leróják a tiszteletüket. Sennát május 5-én temették el, Alain Prost, Gerhard Berger, Jackie Stewart, Emerson Fittipaldi, Damon Hill vitte a koporsóját, ott volt Frank Williams és Ron Dennis is. Bernie Ecclestone jelenlétét viszont nemkívánatosnak tartotta a család, az FIA elnöke, Max Mosley pedig Ratzenberger temetésére ment el, hogy „azon is legyen valaki.” Vadászgépek hatalmas S betűt festettek az égre, és díszsortűzzel búcsúztatták a világbajnokot.

A temetése alatt egész Brazíliában megállt az élet, a televízió élőben közvetítette, ahogy egymillió ember kíséri el utolsó útjára a brazilok szuperhősét. Brazília háromnapos gyászát az egész világ megérezte. Az év hátralévő részében minden nagydíjon volt egy megemlékezés, egy szoboravatás vagy legalább pár perces néma csend, mert mindegyik az első volt Senna nélkül. Pár hónappal a temetés után a brazil labdarúgó válogatott, a szezon utolsó versenyén, Adelaide-ben pedig Michael Schumacher is Sennának ajánlotta fel a világbajnoki címét.

A rajongók a mai napig virágokat és üzeneteket hagynak az imolai versenypályánál, ahol egy szobor is őrzi Senna emlékét. San Marino már nem szerepel ugyan a versenynaptárban, a pálya azonban többnapos megemlékezéssel készül Senna halálának húszéves évfordulójára.