Az autósportok rajongói számára életre szóló élmény, ha néhány órát eltölthetnek egy-egy márka saját múzeumában vagy hasonlóan fanatikus gyűjtők kollekcióit nézegetve. Virtuális túrák segítségével sorra vesszük az emlékezetes tárlatokat, első célpontunk azonban nem egy valódi múzeum, hanem a McLaren technológiai központja, Wokingban.
A koronavírus-járvány miatt nem csupán a futamok maradnak el, hanem rengeteg turisztikai célpont is bezárta kapuit a látogatók előtt. Számos F1-es múzeum is így tesz, emiatt pedig a rajongók még ezt a lehetőséget is elvesztették, hogy esetleg enyhítsék elvonási tüneteiket.
Szerencse azonban, hogy az internet segítségével lehetőség nyílik virtuális múzeumtúrákra is, így a következő hetek során több egyedülálló kiállítást és gyűjteményt is bemutatunk, azt remélve, hogy a járvány lecsengése után újra lehetőség nyílik ezek felkeresésére is.
Az első állomás a McLaren Technológiai Központ, ami valójában nem egy múzeum, ennélfogva eddig sem volt könnyű eljutni oda: csupán a cég partnereinek képviselői, valamint néhány szerencsés vehet részt a túrákon. Utóbbi kategóriába azok tartoznak, akik regisztrálnak az extra szolgáltatásokat nyújtó McLaren Plusra, és különböző játékokban történő részvétel után kisorsolják őket.
Ennek ellenére érdemesnek találtuk arra, hogy bekerüljön a sorozatba, hiszen ahogyan a beágyazott ablakban a nyilakra kattintva „végigsétálunk” a folyosón, úgy megcsodálhatjuk a márka legendás autóit, amelyekről az alábbiakban megtudhat pár érdekességet. Fontos megjegyezni, hogy a kiállított kocsik változhatnak, így a képek nem feltétlenül tükrözik a jelenlegi állapotot.
MP4-27 – 2012
A 2012-es autók kinézete felháborította a közvéleményt, hiszen egy szerencsétlen szabálymódosításnak köszönhetően a 12-ből 9 csapat „kacsacsőrű” autót épített, és a Marussia, illetve a HRT orra is lépcsőzetes volt. Egyedül a McLaren tért el az akkor uralkodó trendtől, amivel az MP4-27-es sokak szemében a szezon legszebbje lett. Lewis Hamilton és Jenson Button összesen hét futamot tudott nyerni az idényben, ami pont héttel több, mint ahány futamgyőzelmet a wokingiak azóta arattak.
Austin 7 – 1929
Ez az autó ugyan nem McLaren, de lehet, hogy e nélkül a márka nem is létezne. Ez volt ugyanis az alapító Bruce McLaren első versenyautója. Édesapja, Les 110 új-zélandi dollárért vásárolta meg a darabjait azzal a tervvel, hogy miután megépíti, jó pénzért eladja.
Utóbbi azonban nem jött össze, mivel a munkában segédkező Bruce ezzel a kocsival akart megtanulni vezetni, illetve versenyezni. Mivel túl fiatal volt, eleinte Les ült a volánnál, de amikor ő 1952-ben epekővel kórházba került, a mindössze 15 éves McLaren elindult egy hegyiversenyen, amit meg is nyert.
M7C – 1969
Az 1968 és 1970 között használt M7-es sorozat, illetve a V8-as Ford-Cosworth-motor hozta meg az első futamgyőzelmet, amit ezzel a típussal még három követett. A sorozat harmadik verziója az M7C volt, amellyel Bruce McLaren versenyzett az 1969-es idény nagy részében, és bár győzni nem tudott vele, a pontversenyben így is a 3. helyen végzett. A következő két idényben John Surtees, majd Jo Bonnier is megvásárolta saját istállója számára, de a McLaren többé már nem használta.
M19C – 1972-73
Az M19-es mindössze egy futamgyőzelmet aratott, de külseje miatt mégis emlékezetes maradt. A monocoque jellegzetes kinézete annak volt köszönhető,
hogy a három, egyenként 68 literes benzintartályból kettőt a versenyző mellett helyeztek el.
Az M19C a felfüggesztés kialakításában különbözött az M19A-tól, és Denny Hulme az 1972-es Dél-afrikai Nagydíjon ezzel az autóval szerezte meg a csapat első futamgyőzelmét az alapító halála óta. Még a következő évben is bevetették, de csak az első három futamon.
M23 – 1973-1978
Gordon Coppuck főtervező az M16-osból, a háromszoros Indy 500-győztes autóból fejlesztette ki az M23-ast, ami később két világbajnoki címet hozott. Hulme, illetve Peter Revson révén már 1973-ban is három futamot nyertek vele, de az igazi áttöréshez Emerson Fittipaldi érkezése kellett.
A brazil pilóta két évvel korábban a Lotus 72-essel lett világbajnok, így jól ismerte egykori autóját.
Segítségével hatékonyan fejlesztették a kocsit, így 1974-ben a McLaren megszerezte története első egyéni és konstruktőri címét is. Előbbit két évvel később James Huntnak sikerült megismételnie.
MP4-1 – 1981
Ron Dennis 1981-ben vette át a csapat irányítását, a Project 4 nevű, általa birtokolt Forma-2-es csapat pedig összeolvadt a McLarennel. Így lett az új autó neve McLaren Marlboro Project 4 (a cigarettamárka már 1974 óta az istálló szponzora volt), és az elnevezés egészen 2016-ig, Dennis távozásáig kitartott.
Ez volt az első F1-es kocsi, melynek monocoque-ja teljes mértékben szénszálas anyagból készült, John Watson pedig minden bizonnyal ennek köszönheti, hogy horrorisztikus monzai bukását megúszta komolyabb sérülés nélkül. Az MP4-1 a brit pilóta révén megszakította a csapat három és fél éve tartó nyeretlenségét, a továbbfejlesztett verzióval pedig a McLaren már a konstruktőri pontverseny 2. pozíciójában végzett.
MP4-2 – 1984
Az 1983-as szezon végén a McLaren a Ford szívómotorjáról a Porsche TAG néven futó turbójára váltott. Az utolsó, Dél-afrikai Nagydíjon már látszott, hogy az új páros versenyképes, de azon a néhány versenyen még pont nélkül zártak.
A következő szezonra azonban teljesen új autót építettek, és Niki Lauda, illetve Alain Prost senki mást nem engedett a világbajnoki cím közelébe.
A 16 futamból 12-t megnyertek, végül az 5 győzelemig jutó osztrák versenyző végzett az élen, mindössze fél pont különbséggel.
MP4-2B – 1985
Az 1985-ös szezonra betiltották a hátsó szárny mellett található apró szárnyacskákat, amihez a McLarennek is alkalmazkodnia kellett. A másik nagyobb változás a felfüggesztést érintette, hiszen négy év után a Michelin helyett ismét a Goodyear lett a gumiszállítójuk, miután a francia gyártó kivonult. A szezon elején úgy nézett ki, hogy a Ferrari és Michele Alboreto az elsőszámú favorit, végül azonban Prostnak sikerült felérnie a csúcsra.
MP4-2C – 1986
1986-ra a McLaren gyakorlatilag ugyanazzal az autóval állt ki, mint az előző idényben, csupán néhány aerodinamikai elemen módosítottak.
Erre az évre a Williams egyértelműen átlépte a wokingiakat, ami a konstruktőri világbajnokság eredményén meg is látszott.
Az egyéni pontversenyben viszont Prost címet védett, miután az adelaide-i zárófutamon Nigel Mansell vezető helyről defektet kapott, Nelson Piquet autóján pedig biztonsági okokból kereket cseréltek.
MP4-5 – 1989
1989 már a második év volt, amikor a Honda volt a McLaren motorszállítója. Erre a szezonra azonban betiltották a turbómotorokat, ami azt jelentette, hogy a japán gyártónak V10-es szívómotorra kellett váltania.
A bajnoki cím zsinórban másodszor dőlt el Prost és Ayrton Senna között, de az előző idénnyel ellentétben ezúttal a francia pilóta győzedelmeskedett, némileg vitatott körülmények között. (Az MP4-2C és az MP4-5 között vélhetően hiányzik az MP4-4, amivel Senna és Prost 16 versenyből 15-öt megnyert.)
MP4-5B – 1990
Az MP4-5 módosított verziója volt az utolsó F1-es McLaren, amely a legendás tervező, Gordon Murray kezei közül került ki. A szárnyakat, valamint a kocsi hátsó karosszériáját átalakították, emellett a Honda is megbízhatóbbá vált. Az időmérőkön a McLaren szinte verhetetlen volt, viszont a versenytempó tekintetében az immár Prosttal felálló Ferrari volt jobb. Az ismét nagyon szoros bajnokságban Senna végül visszavágott Prostnak, a végső az előző idényhez hasonlóan ellentmondásosra sikeredett.
MP4-6 – 1991
Az első tesztelések után Gerhard Berger sokkal gyengébbnek tartotta a V12-es Hondát, mint elődjét. Később megpróbálták orvosolni a problémát,
de Senna hiába nyerte meg az első négy futamot, ez nagyban a Williamset hajtó Renault megbízhatatlanságának volt köszönhető.
A brazil versenyző végül harmadszor is felért a csúcsra, amivel ő az utolsó, aki V12-es erőforrással, illetve manuális váltóval nyert világbajnokságot.
MP4-8 – 1993
Miután 1992 végén a Honda kivonult az F1-ből, Dennis Renault-ra szeretett volna váltani, de végül be kellett érnie a Ford erőforrásával. Ezzel nemcsak az volt a baj, hogy jóval gyengébb volt a francia motornál, valamint a Ferrarinál, hanem az is bosszankodásra adott okot,
hogy az amerikaiak a Benettont kezelték gyári csapatként, így a McLaren később kapta meg a fejlesztéseket.
Végül Senna öt futamgyőzelmével a 2. helyet szerezte meg a bajnokságban, Michael Andretti viszont egész évben szenvedett az autóval.
M8D – 1970 (Can-Am)
A McLarennek ugyan a Forma-1-ben van a legnagyobb tradíciója, de más sorozatokban is értek el sikereket. Az Indy 500-ról már tettünk említést, de a Can-Am (Canadian American Challenge Cup) bajnokságban is letették a névjegyüket, hiszen 1967 és 1971 között zsinórban ötször nyerték meg a sorozatot.
1968-tól a pilóták az M8-as típussal versenyeztek, ennek az egyik változata volt az M8D, aminek a megváltozott szabályok miatt sokkal alacsonyabban volt a hátsó szárnya. A sikerek mellett azonban szomorú esemény is fűződik a kocsihoz, ugyanis Bruce McLaren ebben az autóban vesztette életét egy goodwoodi tesztelésen.
MP4-13 – 1998
Adrian Newey 1997-ben érkezett a McLarenhez, és ugyan az MP4-12-es tervezésébe nem tudott beleszólni, év végére ütőképes autót faragott belőle.
1998-ban pedig nyilvánvalóvá vált, hogy ő alkalmazkodott a legjobban a keskenyebb kocsikhoz és a barázdált gumikhoz.
A trükkös fékpedált ugyan az első verseny után betiltották, de a gyors pályákon az MP4-13-as így is verhetetlen maradt. A technikásabb helyszíneken a Ferrari került fölénybe, de Mika Häkkinent ez sem akadályozta meg abban, hogy a Mercedes-korszakban először világbajnokságot nyerjen a csapatnak. A mai napig ez a McLaren utolsó konstruktőri győzelme.
MP4-14 – 1999
Az 1999-es McLaren aerodinamikai szempontból még az előzőnél is jobbnak bizonyult, a Mercedes erőforrása pedig továbbra is a legerősebb volt a mezőnyben. Ennek ellenére a vb végig nagyon kiélezett volt, elsősorban megbízhatósági, illetve vezetői hibák miatt. Végül Häkkinennek sikerült a címvédés, csapatszinten azonban a Ferrari győzedelmeskedett.
MP4-20 – 2005
A csalódást keltő 2004-es idény után Newey és Mike Coughlan teljesen új autót tervezett. Az aerodinamikát és a felfüggesztést átalakították, hogy megfeleljenek az új szabályoknak.
A leglátványosabb újítás a légbeömlő mögött elhelyezkedő ún. Horn-szárny volt, amivel az elvesztett leszorítóerő egy részét kívánták visszaszerezni.
Az autó a szezon jelentős részében a mezőny leggyorsabbja volt, de a rengeteg megbízhatósági hiba miatt nem Kimi Räikkönen, hanem Fernando Alonso és a Renault szakította meg Michael Schumacher, illetve a Ferrari sorozatát.
MP4-23 – 2008
A 2007-es kémbotrány után az FIA fokozottan figyelte, hogy az MP4-23-ason nincsenek-e olyan alkatrészek, melyeknek az ötletét a Ferraritól szerzett dokumentumokból vehették. Az ügyet aztán véglegesen lezárták, így a némileg átalakított autó zöld utat kapott.
Az MP4-23-asnak hosszabb lett a tengelytávja, eltávolították a légbeömlő nyílás mögötti kis szárnyacskákat, valamint a hátsó szárnyon is módosítottak.
Az idény során a Ferrari és a McLaren végig fej-fej mellett volt, végül Lewis Hamilton a drámai Brazil Nagydíjon szerezte meg a csapat eddigi utolsó egyéni vb-címét.
MP4-24 – 2009
2009-re drasztikus szabályváltozások léptek életbe, amire a McLaren nem reagált jól. Már a teszteken is látszott, hogy az autó lassú, és ez később a versenyeken is megmutatkozott, az első kilenc futamon csupán 15 pontot gyűjtöttek.
A fejlesztések azonban sikeresek voltak, Hamiltonnak a Magyar és a Szingapúri Nagydíjat is sikerült megnyernie, előbbi ráadásul az F1 történetének első hibrid győzelme volt. A McLaren év végén a konstruktőri tabella 3. helyén végzett.
MP4-25 – 2010
A 2010-es McLaren legnagyobb újítása egyértelműen az F-csatorna volt (a kiállított darabon sajnos nincs rajta). Az autó elején volt egy kis lyuk, amin keresztül a levegő a hátsó szárnyhoz áramlott. Ennek nyomásán a versenyzők tudtak állítani, amivel az autó rengeteget gyorsult. A végül szabályosnak minősülő megoldás onnan kapta a nevét, hogy a Vodafone-felirat „f” betűje mellett helyezték el. Az eszköz összesen öt futamgyőzelemhez és konstruktőri 2. helyezéshez segítette a csapatot.
MP4-28 – 2013
2013-ban nem csupán pilótafronton történt változás (a távozó Hamilton helyére Sergio Pérez érkezett), hanem az előző évi, összesen hét győzelemig jutó autót is jelentősen átalakították. A módosítások viszont nagyon rosszul sültek el, és a wokingiak nem nyertek egy versenyt sem,
de ami ennél sokkal rosszabb, hogy 1980 óta először esett meg velük az a szégyen, hogy még csak dobogóra sem állhattak.
Az időmérős teljesítményük pedig még gyengébb volt, hiszen 19 alkalomból egyszer sem végeztek a legjobb ötben.