Társoldalunk:
Hírlevél

Kerékforgatók: A nagydíjgyőztes, akit legyőzött a daganat

2017.12.26. 14:42

Az egyesek szerint visszahúzódó, mások szerint extrovertált Gunnar Nilssonban megvolt a potenciál, hogy a Formula-1 sztárja legyen az 1970/80-as években, de rákos megbetegedése felülkerekedett rajta. Mindössze két év jutott neki a világbajnokságban, ám ezalatt is eljutott a dobogó tetejére a Lotusszal.

Tizenegy nemzet adott legalább három nagydíjgyőztest az F1-nek, de közülük az egyik már egyetlen büszkeségét sem tudhatja az élők sorában. Kitalálják, hogy melyik?

A válasz: a svéd.

Sokan bizonyára nem is gondolnák, hogy a skandináv ország himnuszát három versenyző tiszteletére is lejátszották. Az 1970-es évek egyik ásza, Ronnie Peterson sikerei közismertek, de az 1959-es Holland Nagydíj győztesének, Joakim Bonniernek, valamint Gunnar Nilssonnak a pályafutása kevésbé az – talán azért, mert nem az F1 színpadán, hanem attól távolabb vesztették életüket.

Gunnar Nilsson, svéd autóversenyzőForrás: Imgur.com

Bonnier Le Mans-ban szenvedett végzetes balesetet, amikor ütközött egy amatőr versenyző autójával, és "helikopterként pörögve becsapódott a fák közé", az esetet hátulról követő szemtanú, Vic Elford szavai szerint. Nilsson elvesztése pedig különösen szívbemarkoló volt, mert a versenypályán kívül, még csak nem is balesetben, hanem betegségben hunyt el, mielőtt igazán maradandót alkothatott volna.

Menekült a kötöttségek elől

Nilsson története azért is különleges, mert a Formula-1-ben csupán egyetlen, mégpedig igen tekintélyes istállónál, a Lotusnál versenyzett, és maga a legendás Colin Chapman szavazott neki bizalmat. Ilyen debütálás keveseknek adatik, bár addig sem állt hadilábon a szerencsével, hiszen ezüstkanállal a szájában született, 1948. november 20-án. "Apám gazdag volt, egy hatalmas építési vállalkozást birtokolt, így minden kívánságomat teljesíthette.
Soha, semmi miatt nem kellett aggódnom" – vallotta be.

 Kétségkívül meglett volna rá az anyagi fedezete, mégsem a klasszikus sztori terelte a versenyzés világa felé; hogy egyszer látta és hallotta volna dübörögni az autókat, ami ellenállhatatlan vágyat ébresztett benne a száguldásra. Fiatalon mérnöki diplomát szerzett, dolgozott a haditengerészetnél rádiósként, de a nagybetűs életben nehezen találta a helyét, a családi vállalkozást néhány hónap után ott is hagyta. Alapított egy sajátot, szállítmányozási profillal, de végül az autóversenyzésben talált rá arra, amire vágyott.

Már 24 éves volt, amikor rendszeresen versenyezni kezdett hazájában a Formula Super Vee sorozatban, ezekkel a buggykra hasonlító, Volkswagen-technikával felszerelt autókkal, az F1-hez vezető létra egyik alsó fokán. Első versenyén harmadik lett, később nyert egy futamot, és az idényt a bajnokság ötödik helyén zárva úgy gondolta, ideje feljebb lépni. 1974-ben belekóstolt az F2-be és a német F3-ba, és a villantásaira felfigyelt a tekintélyes March csapat, amely szerződést ajánlott neki a következő évre a brit F3-ba, a világbajnoki sorozat egyik előszobájába.

Így nézett ki a Lotus 77, amellyel Nilsson debütált az F1-ben (a kép történelmi autók versenyén készült)Forrás: DPPI/Antonin Vincent

"Ekkor gondoltam rá először, hogy hivatásos autóversenyző legyek, addig csupán játszadoztam a versenyautókkal" – ismerte el Nilsson, aki kapásból megnyerte a bajnokságot, és az esztendő végén a Formula Atlantic sorozatban megmérkőzve ugyanilyen eredménnyel végzett. Pártfogója, a svéd motorsport körében ismert figura, Fredrik af Petersens szintén érzékelte a megváltozott széljárást. "Gunnar megváltoztatta a hozzáállását, kevésbé élt playboyként. Még edzeni is elkezdett – mondta a Motorsport Magazine-nak.

Megnyerő stílusával a feltörekvő pilóta hamar belopta magát az angol sajtó szívébe. "Elragadó társaság volt, egy skandinávtól szokatlan módon extrovertált. Kiváló humora volt, és bármikor tudott időt szakítani a kellemes dolgokra" – jellemezte a rangidős F1-es újságíró, Nigel Roebuck az Autosporton egy rajongói kérdésre válaszolva. Mások ugyanakkor azt érezték, legbelül nagyon magányos volt.

Legfőbb F3-as riválisa, a brazil Alex Ribeiro, akinek csak epizódszerep jutott az elit szériában, úgy véli, jól tudott helyezkedni is. "A legjobb barátom volt, amíg el nem kezdődött a verseny. Utána háború zajlott, (1975-ben) négy kasztnit és tizenöt orrkúpot törtünk össze! – emlékezett vissza. – Hétfőnként ott ültünk (a March-főnök) Max Mosley előtt, és magyarázkodhattunk különböző bizonyítékokkal. De Gunnar gyakran olyankor is meggyőzte, hogy én voltam a hibás, amikor nem. Ezt nehezen tudtam kezelni, mert mindenki imádta Gunnart, aki tudta, mikor hogyan kell lépni. Jó politikus volt."

Bemutatkozás svédcsavarral

Nilsson a csapatát makacsul építgető, elnyűhetetlen Frank Williamsnél tesztelhetett először F1-es autót, de visszautasított az ajánlatát 1976-ra, mivel úgy tervezte, az F2-ben folytatja a pályafutását. Az élet azonban úgy hozta, hogy mégis a világbajnoki sorozatban landolt egy csereügylet keretében: a Lotustól elvágyódó Ronnie Peterson a Marchoz igazolt az első nagydíj után, amely kárpótlásul Nilssont adta érte.

A híres arany-fekete festésű Lotus volánja mögöttForrás: Imgur.com

A Lotus góréja nem fájlalta, hogy a már bizonyító svédet a zöldfülű váltja, mert feltűnt neki a tehetsége. Presztízs ide vagy oda, Nilsson egyébként nem rohant a karjaiba, de "a Chapmannel folytatott beszélgetések meghatározók voltak. Ahogy jómagam, ő is nagy sikerekre vágyott. Tetszett az optimizmusa, úgyhogy aláírtam hozzá."

Utólag tudjuk, hogy pont két virágkor között került a csapathoz – az 1970-es évek eleji, Emerson Fittipaldival és Petersonnal elért sikerek fénye az évtized közepére elhalványult, azt meg nyilván senki sem látta előre, hogy a szívóhatást kimaxoló 79-es Lotus mekkora durranás lesz.

Nilsson a későbbi világbajnokkal, Mario Andrettivel küzdött a csapat renoméjának visszaállításáért, akivel nagyon jó barátok lettek, hiába nem szokott jellemző lenni az ilyesmi a csapattársakra. Egyik stockholmi csínytevésükre így emlékszik vissza Andretti: "Leraktuk az autót valahol, és elmentünk inni. Aztán nem akarunk hazafelé is vezetni, inkább bicikliket loptunk, és azzal mentünk haza. Két hét alatt hét bringát halmoztunk fel az előszobában, és fogalmunk sem volt, a kocsit hol hagytuk!"

Petersens szerint Nilsson bizonyos szempontból apaként tekintett Andrettire (édesapja ekkor már nem élt), és bizonyos témákat csak vele tudott megbeszélni, mivel a nála sokkal idősebb mostohatestvérét utálta.

A jobb eredményeket a rutinosabb amerikai szállította 1976-ban és 1977-ben, de a svéd sem vallott szégyent, aki a két szezonban a tizedik és a nyolcadik pozícióban zárt a tabellán. Első évében két 3. hely volt a csúcspontja a Spanyol és az Osztrák Nagydíjról, 1977-ből pedig egyértelműen a Belgiumban aratott győzelme.

A zolderi pályán karrierje legjobb időmérős formáját hozva a 3. helyről rajtolhatott, majd a bolond időjárásban úgy nyerte meg a futamot, hogy menet közben egy elhúzódó kerékcsere a 13. helyre is visszavetette.

Ilyen körülmények között indult az 1977-es Belga Nagydíj:

 

Az első sorból induló John Watson és Andretti első körös ütközésekor Jody Scheckter állt az élre a vizes pályán, a svéd egy darabig a 2. helyet birtokolta. A felszáradó aszfalton viszont már Niki Lauda vezette a mezőnyt, miután mindenki slick gumikra váltott, míg Nilssont a jobb első keréken beragadó csavar a középmezőnybe süllyesztette.

Ez nem szegte kedvét, és az ismét esőbe forduló körülmények között, a nedves pályán a többiekhez hasonlóan a slickeken egyensúlyozva elkezdte bedarálni az előtte lévőket. "Nehéz verseny volt, mert előfordult, hogy a pálya egyik felén esett, a másik felén meg nem" – mondta. A 40. körben már második volt, miután kipördült előle a McLaren pilótája, Jochen Mass, Laudát pedig 10 kör múlva kifékezte az egyik sikánnál, és magabiztos előnnyel elsőként ért célba.

Utána begyűjtött még egy-egy 3. és 4. helyet, de a szezon második fele összességében nem sikerült jól neki. Mint kiderült, ekkor már daganat emésztette a szervezetét, melyet ha időben felismernek, talán meggyógyíthatták volna.

Elragadta a betegség

A tünetek 1977 nyarától jelentkeztek rajta. Többször beszélt a hátában és a csípőjében érzett fájdalomról, de mentora, Fredrik af Petersens azt mondta, ezt a kényelmetlen üléssel és a túl szűk sisakkal magyarázta. Egykori szerelője, Rex Hart a Motorsport Magazine-nak megemlítette, hogy "egyszer beszíjaztuk az autóba, és összerezzenve felkiáltott, hogy a büdös francba!" Emiatt az idény végén már nem is húzták szorosra az öveit.

Az F1 nem feledkezik meg róla:

Főszerelője, Glenn Waters elmondta, hogy az utolsó futamán Nilsson alaposan meghajlította a váltókart. "Ez már jelzésértékű volt, hogy valami nem stimmel vele – közölte. Egy ilyen csövet akkor sem lehetne így elferdíteni, ha egész nap kalapáccsal ütnénk egy satuban. Szerintem már borzasztó nagy erőfeszítésre volt szüksége, hogy abban az állapotban egyáltalán vezethesse az autót."

Csapattársa-barátja, Andretti vette rá, hogy vizsgáltassa ki magát, és decemberben kapta meg a diagnózist, hogy tumora van, ráadásul áttétes. A lesújtó hír hirtelen az életének megmentését tette prioritássá, jelentéktelenné téve a felkészülést a következő szezonra. Új csapata, az Arrows egyébként így is számított rá, mivel egy ideig úgy hitték, csak egy műtét vár rá, és utána megkezdhetik a közös munkát.

Bár a következő nyárig 30 kilót fogyott, és alig lehetett ráismerni, Nilsson nem adta fel, hogy gyógyultan egyszer visszatérjen az F1-be;egy régi BMW-t vezetve próbálta karbantartani magát. Melankóliába sem zuhant.

"Megkérdeztem, hogy van. »Jól megvagyok«, felelte, pedig kihullott az összes haja a több hónapnyi kemoterápiától – meséli Nigel Roebuck, aki az 1978-as Brit Nagydíjon látta újra. – Még viccelődött is velem, hogy »azt hiszed, kopaszodsz? Haha, én sokkal inkább...«" A kemoterápiától úgy nézett ki versenyző barátja és lakótársa, Danny Sullivan szerint, mint egy koncentrációs tábor foglya.

Az állapota azonban nem javult, és talán akkor dőlt el minden, amikor látta meghalni honfitársát, akit a Lotus visszaigazolt a helyére: az 1978 szeptemberében, Monzában végzetes balesetet szenvedő Peterson temetésén állítólag azt mondta, "bárcsak úgy távozhatnék, ahogy Ronnie." Alig egy hónappal élte túl.

Ronnie Peterson a kórházban a balesete utánForrás: AFP/Afp-Upi

"Sosem fogom elfelejteni az utolsó alkalmat, amikor bevittem a kórházba – mondta Danny Sullivan. – A lakásából alig néhány lépcsőfokon át kellett lejönni a földszintre, de több mint egy órába telt, mire eljutottunk a kocsiig. Annyira legyengült, hogy felemelni sem tudtam, ezért fenéken csúszva kellett lemásznia a lépcső fokain. Kettő után teljesen kimerült."

Halála előtt nem sokkal beleegyezett, hogy a nevével létrehozzanak egy alapítványt rákkutatásra – az ötletet egy orvos vetette fel neki korábban, akit rendre azzal hárított el, hogy majd akkor bólint rá, ha legyőzte a betegséget –, amibe néhány hónap alatt több millió fontot ajánlottak fel az adományozók, és 1979-ben egy jótékonysági versenyt is rendeztek érte a doningtoni pályán.

Mi lett volna ha...?

A szűkös minta miatt nehéz megítélni, Nilsson mekkora tehetség volt. Megoszlanak a vélemények arról, hogy világbajnoki fából faragták-e, vagy inkább csak egy volt az átlagon felüli képességű pilóták közül, de Andretti úgy látja, mindenképp szép karrier várt volna rá. "Bár néha kicsit kapkodott, szerintem jó anyagból gyúrták – jelentette ki. – Mindig megragadta a lehetőséget, például Belgiumban is (a győzelmekor). Volt benne tűz. Kicsit talán több önbizalmat kellett volna gyűjtenie, még több jó eredményt jegyezni, és akkor egyértelműen szép jövője lett volna."

Az 1977-es zolderi futamon aratta egyetlen F1-es győzelmét Nilsson (6-os rajtszámmal, jobb oldalt a második fekete autóban)Forrás: Imgur.com

Az újoncokra jellemző hibák nem kerülték el Nilssont, a két szezonjában hat versenyről esett ki baleset vagy kicsúszás miatt. A gyakran csak közepes, időnként erősebb autóval ingadozott a teljesítménye; néhány alkalommal legyőzte Andrettit, de 1977 második felében feltűnően megnőtt közöttük a különbség, amikor a Lotus a szívóhatás csiszolásával egyre ütőképesebbé tette az autóját. Igaz persze, hogy a svédet pont ekkor kezdte legyengíteni a hererák.

"A szívóhatású autókat máshogy kellett vezetni, sokkal messzebbre lehetett velük merészkedni. (Nilsson) nem is ismerte a határait, nem bízott meg teljesen az autóban, nem értette meg teljesen. Idővel azonban ráérzett volna" – hozta fel a védelmében Andretti.

Ki tudja, lehet, hogy a betegség nélkül jobb produkciót nyújt, a csapat megtartja 1978-ra, és akkor nem az lett volna a leggyászosabb év a svéd autóversenyzés történetében.

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK