Társoldalunk:
Hírlevél

Kerékforgatók: Ő testesítette meg a Forma-1-ben a Murphy-törvényt

2016.08.13. 11:49

Új-Zéland két legendás versenyzője kissé elhalványította harmadik honfitársának emlékét, holott a Ferrari legendás tervezője szerint Chris Amon ugyanolyan ösztönös zseni volt, mint Jim Clark. Csakhogy a balszerencse durva tréfát űzött vele, így még egy jól megérdemelt győzelem sem jutott neki.

Chris Amon az 1967-es Monacói Nagydíjon. Minden idők egyik legpechesebb versenyzője voltForrás: Ina/Ina/Jean Claude Mallinjod

1967-et írunk, a Le Mans-i éjszakában egy általában jólfésült fiatalember kétségbeesetten kotorászik a csomagtartóban, hogy lecserélhesse a defektes hátsó gumit az egyenes mellett leparkolt Ferrarin. "Megtaláltam a zseblámpát, de kiderült, hogy lemerült benne az elem, úgyhogy csak az elszáguldó autók fényében láttam bármit is. Előkaptam a kalapácsot, rácsaptam a keréktárcsára, erre lerepült kalapács feje, és eltűnt. Ezután arra gondoltam, hogy felemelem a kocsit, és lecsavarom a kereket, de rádöbbentem, hogy elfelejtették bepakolni az emelőt..." - mesélte a Motorsport Magazine-nak egy interjúban Chris Amon.

"Ezért vissza kellett vezetnem a bokszba. Próbáltam kb. 80 km/ó-s tempót tartani, de egy gumidarab elszakította az egyik benzincsövet, és hirtelen minden lángba borult. Az autóból kiugorva egy árokba gurultam, az meg továbbment, és kicsit távolabb, égve orral beborult. A sportbírók meg a csendőrök odarohantak, aztán csodálkoztak, hogy hova tűnt a pilóta. Odabattyogtam hozzájuk, és egyiküket vállon veregettem."

Új-Zélandnak az 1960-as évek végén volt egy nagy hármasa a Forma-1-ben, akik közül Amon volt az utolsó hírmondó, amíg az idén augusztus 3-án, 73. születésnapja után két héttel el nem vesztette a harcot a rák ellen. Bruce McLaren hagyatéka közismert, az őstehetségnek nem tartott, de kiegyensúlyozott Denny Hulme pedig 1967-ben világbajnok lett, honfitársukat, Amont viszont kevésbé fogadta be az emlékezet, holott tizenhárom évet felölő F1-es pályafutásából hármat a Ferrarinál töltött, és több alkalommal ott állt a győzelem kapujában.

Az azonban mindannyiszor kegyetlenül becsukódott előtte, leginkább éppen erről vált híressé. Egyes versenyzőkre valamiért rendre rájárt a rúd, mint Carlos Reutemannra, Nigel Mansellre vagy Kimi Räikkönenre - Amon is ugyanebbe a körbe tartozik. Pedig a Ferrari legendás technikai igazgatója, Mauro Forghieri azt mondta róla az olasz Automotónak, hogy messze ő a legjobb tesztpilóta, akivel valaha együtt dolgoztam."Minden képessége megvolt ahhoz, hogy világbajnok legyen, de a balszerencse miatt nem lehetett az" - vélte. "Ami megdöbbentő, hogy a felkészülés során sohasem történt vele semmi, kizárólag a versenyeken." Szerinte ugyanolyan zseni volt, mint Jim Clark.

Tesztelői hírnevét még ferraris időszaka előtt, Bruce McLaren alkalmazottjaként vívta ki. "Ahogy egyre elfoglaltabb lett, átvettem tőle a gumitesztelési feladatok zömét" - mondta Amon. "Kiderült, hogy rendkívül jó érzékkel tudom jellemezni az autó viselkedését különböző abroncsokon és beállításokkal, a benyomásaimat tolmácsoltam is a gumisok felé." Egy sztori szerint a Firestone főmérnöke egyszer úgy tette próbára a képességeit, hogy egy kerékcsere alkalmával szándékosan az előző szett gumit rakatta vissza a szerelőkkel az autójára, miközben elterelték a figyelmét. Amon rájött a turpisságra.

Csapattársa, Jean-Pierre Beltoise előtt a Matrában, az 1971-es Holland NagydíjonForrás: DPPI media/Dppi

Barokkos túlzás ráhúzni egy-egy versenyzőre, hogy csak a szerencsének köszönhetően lett világbajnok, vagy épp a balszerencse miatt nem, mindenesetre Amon legalább egy győzelemre tényleg rászolgált volna. Összesen háromszor történt meg vele, hogy az 1. helyről esett ki műszaki hiba miatt.

A legtöbbször dobogóra álló, de nagydíjgyőzelmet nem arató F1-es pilóták

Nick Heidfeld 13
Stefan Johansson 12
Chris Amon 11
Romain Grosjean 10
Eddie Cheever, Jean Behra, Martin Brundle, Valtteri Bottas 9

Tehetség a juhfarmról

Amon tehetségének egyik legfőbb bizonyítéka, hogy

20 éves sem volt, amikor első F1-es futamán indult

– még jelenleg is a hetedik legfiatalabb induló a sportág történetében, holtversenyben Danyiil Kvjattal.

A juhfarmon felnövő fiatalembert egy juhász tanította meg vezetni hét-nyolc éves korában. "Hamar rájöttem, hogyan kell csúsztatni a kocsit, szóval elég korán megtanultam az irányítását" - mondta. Ballagásakor addig unszolta apját, amíg vett neki egy Austin A40-est, eleinte ezzel csapatta a birtokon és a közeli versenypályán. Később beszerzett egy ódon Maserati 250F-et, amit egy ismerőse ingyen kitatarozott a műhelyében, és ezzel versenyzett a hazájában, illetve Ausztráliában rendezett Tasman Series-ben, ahová a világbajnokság téli szünetében F1-es sztárok is leruccantak.

Szerencséjére felfigyelt rá a Forma-1-ben csapatot működtető Reg Parnell, és az 1962/63-as szezonban végleg meggyőzte. "Szólt, hogy jobb, ha beszerzek egy útlevelet. Pár hónappal később felhívott, és közölte, hogy húsvétra, négy nap múlva legyek Londonban" - nyilatkozta Amon a Motorsport Magazine-nak. Néhány ausztrál versenyt leszámítva még sosem jártam Új-Zélandon kívül, még sugárhajtású repülőt sem láttam."

Rögtön a mélyvízbe dobták; másnap már Goodwoodban, a húsvéti gálaversenyre gyakorolt a számára idegen autókkal. "Teljesen meg kellett változtatnom a vezetési stílusomat, de 5. lettem. Ez volt az első F1-es verseny, amit láttam, és rögtön a részese is voltam" - mondta.

A május végi monacói vb-idénynyitón még nem állhatott rajthoz, mert át kellett passzolnia a Loláját a veterán Maurice Trintignantnak, akié elromlott, de Spában már bemutatkozhatott. Első évadában leginkább két nagy balesettel hívta fel magára a figyelmet: a Nürburgringen eltörött valami a kormányművében, ezért nagy tempónál kirepült a bozótba, Monzában pedig már nem csak a térdét verte be, hanem három bordája is eltört, miután a második Lesmónál hibázott. Több hetet kórházban kellett töltenie.

Elhagyta McLarent a Ferrari kedvéért

1964-ben a Holland Nagydíjon megszerezte első pontjait, az előző évihez képest valamelyest ütősebb technikai csomag ellenére mégsem tündökölt a csapat. "Bosszantó év volt, mert a BRM V8-asai nem teljesítettek jól a Lotus kasztniban, Amon tehetségéhez azonban nem férhetett kétség" - nyilatkozta Tim Parnell, akinek váratlanul a nyakába zúdult a csapat vezetése, miután az apja télen belehalt egy vakbélgyulladásba. Amon a hollandon kívül csak a francia versenyen jutott el a célig, a többin kibabrált vele a technika – ebben nyilván közrejátszott, hogy sohasem vadonatúj, hanem használtan vásárolt váltót szereltek az autójába.

A következő két évben csonka szezonok jutottak neki a Forma-1-ben,

mert a BRM kérésére Parnell egy brit pilótát ültetett az egyik volán mögé, míg Bruce McLaren projektjéhez nem készült el újabb F1-es modell, így többnyire sportautókkal versenyzett honfitársához szerződve, főleg a tengerentúli CanAm sorozatban. Le Mans-ban 1965-ben még nem tudta győzelemre váltani Phil Hill-lel a pole pozíciót, mert a Ford váltói sebezhetők voltak, egy év múlva viszont McLaren társaként megnyerte a 24 órás maratont. Észvesztő körülmények közt, annyi szent.

"A miénken kívül az összes gyári Ford Goodyear gumit használt, nekünk a Firestone-nal volt szerződésünk. A félig vizes, félig száraz pályán azonban az intereink szörnyen muzsikáltak, cafatokra hullottak. Szombat estére már két extra bokszkiállásnál jártunk, a lemaradásunk 3 kör volt az élmezőny mögött, és Bruce azt mondta, 'megoldom a helyzetet'" - mesélte Amon. "Közölte a Firestone embereivel, hogy vagy kiállunk, vagy mi is Goodyear-ekre váltunk, és végül belementek. Amikor behívtak a bokszba, Bruce rám kiáltott: 'Nincs vesztenivalónk, nyomd, mint egy őrült!'"

Vasárnap reggelre az ő Fordjuk állt az élen, de ezután sem sétakocsikázhattak, mert a Ken Miles/Denny Hulme páros fittyet hányt a csapattól lassítást kérő figyelmeztetésre, felzárkóztak hozzájuk, majd felmerült egy belső szabotázs gyanúja. "Furcsa dolog történt a következő bokszkiállásnál, amikor nem terveztünk kerékcserét. A Goodyear egyik embere anélkül, hogy rájuk pillantott volna, az egyik első abroncs lecserélésére utasította a szerelőket, amivel időt vesztettünk" - mondta. "Úgy vélem, nem akarta, hogy olyan versenyzők nyerjenek, akik a Firestone-nal állnak szerződésben."

Végül a Ford arra kérte a két egységét, hogy a közös dicsőség kedvéért holtversenyben érjenek célba, ami lényegében meg is valósult, csakhogy

a rendezők McLarenéket hozták ki győztesnek, mert a rajtrácson néhány méterrel hátrébbról indultak,

ergo a célig nagyobb távot tettek meg. Így kell alkalmazni a szabályokat az utolsó betűig ragaszkodva!

Le Mans-i teljesítményével Amon kivívta Enzo Ferrari érdeklődését, októberben meghívták Maranellóba. "Nagyon féltem tőle! - ismerte el. "Kérdezősködtem az F1-ről, mire azt kérdezte, 'akarsz vezetni nekem vagy sem? Tudom, hogy az F1 a célod, de ezt nem fogom belerakni a szerződésedbe.' Mindenesetre aláírtam, az egész körülbelül tíz percig tartott."

"Bruce csalódott, hogy elhagytam őt a Ferrariért. Bizonyos szempontból a mentorom volt, és úgy tekintett rám, mint az F1-es csapata jövőjére. Hosszú időre megváltozott a viszonyunk, amíg 1970-ben el nem utaztam vele Indianapolisba. Egész májusban együtt lógtunk, ami tulajdonképpen élete utolsó hónapja volt, és akkor helyreállt a korábbi viszonyunk. Ez örömmel tölt el."

Balsors, akit régen tép

Az új-zélandi pilótának négyes szétlövésben kellett kiérdemelnie a Forma-1-es vezetési lehetőséget, végül Lorenzo Bandinivel együtt megnyerte. Ketten két hosszútávú viadalon is győztek 1967 tavaszán, de Bandini életét vesztette a monacói idénynyitón. Amon szerint a kimerültsége okozta a balesetet, amitől lángba borult az autója a kikötői sikánnál. Egy baleset, illetve motivációvesztés miatt az új-zélandi versenyző a másik két csapattársát is elvesztette, így az esztendő hátralevő részében egymaga képviselte a Ferrarit a nagydíjakon.

Négy dobogós helyet kapart össze ekkor, amit a következő szezonokban csak kettővel tudott megfejelni, mert folyton utolérte valamilyen technika hiba. 1967-ben két dobogós eredményt bukott egy elromló gázpedállal, valamint egy olajhiány miatt felrobbanó motorral, de 1968-ban még súlyosabbá vált a helyzet: a tizenegy versenyből hetet idő előtt befejezett. Németországban a meghibásodott differenciálmű repítette ki a pályáról, Olaszországban meg az, hogy eltörött a hátsó szárnyát mozgató kapcsoló egyik hidraulikus eleme, és a folyadék ráömlött a hátsó kerekekre.

Amon 1967-ben, Le Mans-ban egy Ferrari P4 SpyderrelForrás: Origo

A legfájóbb mégis a Spanyol és a Kanadai Nagydíjról való kiesése volt az élről. "Számtalan alkalommal vezetett szenzációs előnnyel úgy, hogy valami elképesztő krach ütött be" - meséli egykori versenyzőjéről a ferraris Forghieri. "Akkoriban Bendix benzinszivattyút használtunk, amely nagyon megbízható volt, a repülőkön is ilyenet használtak. (Amon) Spanyolországban dominált, amíg el nem szállt a hajtás. A főszerelőnk utána odament az autóhoz, kicsit rácsapott a szivattyúra, és az egyből működni kezdett."

"Kanadában eltörött az új kuplungja, mégis megelőzte Jackie Stewartot, azonban pár körrel a cél előtt tönkrement az autója." Utóbbi helyen 18 kör választotta el a győzelemtől. Belgiumban szintén az 1. helyért támadott, amikor egy kő belerepült a hűtőrendszerébe, és szétrepesztette az egyik víztartályt. A nyakában csüngő balszerencséből eredően nem harcolt a vb-címért, holott nyolcszor az első három hely valamelyikéről rajtolt, és három versenyen át tartó pole-sorozata is volt.

A másik Ferrarit vezető Jacky Ickxnek bezzeg csak háromszor romlott el az autója, és sikerült összehoznia egy győzelmet. Amonnak 1969 további megpróbáltatásokat hozott – a mérlege: hat nagydíjból ötön kiesett, Spanyolországban ismét az élről, Monacóban a 2. helyről –, és hiába imádta az olasz életet, felmondott a Ferrarinál.

"Három éven át kiváló, jól kezelhető autót vezethettem, de a motorerővel labdába sem rúghattunk a riválisok mellett. Amikor először teszteltem a 312B1 tizenkét hengeres motorját, tudtam, hogy más, mint az előzők, de háromszor próbálták ki Modenában, és mindháromszor felrobbant. Mintha a főtengely repedt volna szét" - mondta. Azt gondoltam, 'Istenem, nem bírnék ki még egy ilyen szezont.'""Közöltem Enzo Ferrarival, hogy nem tudok mindent beleadni. 'Jól van, de előbb nyerek nagydíjat, mint te', felelte. Igaza lett."

A Max Mosley-vezette March-hoz igazolt, ám az ígéretekkel ellentétben nem köré építették a csapatot. Az autót nem érezte rossznak, főleg a sima pályákon, de hiányolta a fejlesztéseket, és egy év után innen is továbbállt. Ráadásul a 100 ezer fontos fizetésének háromnegyedét sosem kapta kézhez. "Mosley még lóg 75 ezer fonttal" - nyilatkozta a Motorsport Magazine-nak 2008-ban. "Bedumálta nekem, hogy álljak el a pertől, hogy a March dolgozói megtarthassák az állásukat. Azt hiszem, túl puha voltam."

Világbajnokságon kívül összejött neki két győzelem F1-es autóval, de a kritikus pillanatokban továbbra sem fogadta őt a kegyei közé Fortuna. Az 1970-es Belga Nagydíjon hiába vállalta be az utolsó körben padlógázzal az egyik gyors kanyart, gyengébb motorjával nem tudta lesprintelni a célban Pedro Rodriguezt. A minden idők legszorosabb befutóját hozó 1971-es monzai versenyen 9 körrel a leintés előtt még vezetett, de banális módon

a kezében maradt az egész sisakrostélya, amikor egy fóliát akart letépni,

és lassítania kellett, mivel a szemét nem védte semmi.

Karrierje legjobb versenyének az 1972-es Francia GP-t nevezte meg az Autosport "Race of my life" sorozatában, ahol a hazai Matra csapat legfrissebb autójával verhetetlennek látszott. Nos, féltáv után itt is beütött a krach. "Kaptam egy átkozott defektet. Rengeteg kavics hevert összevissza a pályán, ki sem lehetett kerülni őket" - mondta. "A kerékcsere is komikus volt. Beragadt a kerék, és vagy másfél percig vesztegeltem a bokszban." Egy ilyen felvert kavicstól vakult meg az egyik szemére azon a futamon Helmut Marko is. Amon hatalmas hajrába kezdett a kerékcserét követően, és a közönség ovációja közepette a 3. helyig kapaszkodott vissza. "Egy körrel a cél előtt 8 másodperccel követtem Emerson Fittipaldiu, ezt 4-re dolgoztam le. Még egy kör, és megelőztem volna. Jackie (Stewart) mögött 30 másodperccel értem célba" - véli. "Úgy érzem, aznap senki sem érhetett a nyomomba, mindenkinél egyértelműen gyorsabb voltam."

Mégis szerencsésnek érzi magát

"Ez fordulópontot jelentett. Azt hiszem, ez volt az utolsó alkalom, amikor teljes szívből vezettem. Éveken át gyülemlett a feszültség, s bár nem tudatosult bennem, ekkor meséltem be magamnak, hogy sosem fog összejönni (a győzelem)" - vallotta be.

Amon 1973-ban a kis Tecno csapat színeiben próbálkozott, egyetlen pontot tudott szerezni, mielőtt lehúzták a rolót. Egy évvel később ugyanez lett a sorsa saját istállójának is, amellyel csak a spanyolországi évadnyitón állt rajthoz, a többi nagydíjra vagy sem el utazott, vagy nem jutott túl a kvalifikáció rostáján. Mindkét szezont vendégszerepléssel, a Tyrrellnél, illetve a BRM-nél zárta le.

Chris Amon és Jean-Pierre Beltoise 1971-ben, ZandvoortbanForrás: DPPI media/Dppi

Közben állítólag visszatérhetett volna a Ferrarihoz, de a Tecnót szponzoráló Martini ezt megakadályozta, a Brabham ajánlatát pedig azért utasította el, mert nem akarta cserbenhagyni saját csapatát. 1975-öt és 1976-ot részben még végigtolta, de

az Ensign tulaja berágott rá, amiért nem volt hajlandó versenyezni Niki Lauda súlyos balesetét követően.

Amon ugyanis két balesetet szenvedett már korábban konstrukciós hibák miatt, egyébként pontszerző helyről kiesve.

"Tudtam, hogy az én autóm törékeny, és eleve úgy terveztem, hogy visszavonulok a szezon végén. Az újraindítás előtt ezért azt mondtam Mo (Nunn-nak), hogy 'nem bízom az autóban, nem akarom vezetni itt. Ezzel véget ért a kapcsolatunk'" - nyilatkozta. "Frank Williams utána még megkért, hogy vezessek Kanadában. Az edzésen megpördültem a hideg gumikon, és felborultam, ahogy ütköztem Harald Ertllel. Utána egyszerűen hazamentem."

33 éves volt ekkor. Másokkal ellentétben a szekrény mélyére, vagy maximum a vitrinbe tette a sisakját, sportautókkal sem folytatta tovább a rendszeres versenyzést. A családi farmon tengette a napjait, emellett tanácsadóként segítette a Toyotát. A hajdanán napi 40 szál cigit is elszívó Amon egészséges életmódra váltott, s családja közleménye szerint megőrizte érdeklődését a Forma-1 iránt.

Ron Dennis kijelentette: "Bizonyossággal állíthatjuk, hogy ő volt a legjobb azon autóversenyzők közül, akik sohasem nyertek a legmagasabb szinten." Az ilyesmi persze mindig szubjektív, de Edd Straw, az Autosport újságírója a statisztikák átböngészése után azt állapította meg, hogy ez a kijelentés senkire sem illene jobban, mint Amonra. Ahogy a cikk eleji táblázatban látszik, ketten többször állhattak dobogóra nála, viszont összesen 183 kört töltött az élen, ahonnan háromszor esett ki, továbbá ötször szerezte meg a pole pozíciót, s ez mind rekord az F1-es győzelem nélküli pilóták közt.

Az új-zélandi ugyanakkor másként közelít a megítéléséhez.
Én szerencsés vagyok. Szerencsésebb, mint Jimmy (Clark), Jochen (Rindt), Bruce (McLaren) és Piers (Courage)"- mondta arra utalva, hogy ő legalább életben maradt. "Szerencsésebb a csapattársaimnál, Bandininél, Scarfiottinál, Siffertnél és Cevert-nél. És voltak még mások is, barátok, emberek, akikkel hétvégenként együtt versenyeztem. Sok nagy balesetem volt, amikbe könnyen bele is halhattam volna, tört el a bordám, de sosem sérültem meg súlyosan."

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK

Ha még gyorsabban szeretne értesülni a Forma-1 legfrissebb fejleményeiről, vagy kíváncsi a kulisszák mögötti érdekességekre, kövessen minket a Twitteren, és figyelje az egész nap rendszeresen frissülő szürke dobozt a jobb oldali hasábban!