Társoldalunk:
Hírlevél

Megfejteni Ayrton Sennát

2014.05.03. 09:33

Mi marad, ha lehántjuk róla a világbajnoki címeket és a pole pozíciókat? Még több, izgalmasabbnál izgalmasabb réteg. Ayrton Senna személyisége húsz évvel a halála után is érdekes.

"Én unalmas vagyok, ő más" - Alain Prost bölcs mosollyal előadott álszerény helyzetértékelése a maga tömörségével magyarázatot ad arra, hogy Ayrton Senna élete és munkássága miért hozta lázba a fél világot. Egy Forma-1-es generáció legjobbjai próbálták megérteni, mi hajtja ezt az elszánt brazil fiatalembert, már csak abból a praktikus megfontolásból is, mert így talán fogást találhattak volna, és esélyt arra, hogy legyőzzék. Hatalmas, már-már kezelhetetlen érzelmeket, hihetetlen szélsőségeket és nehezen utánozható tehetséget kellett megfejteniük. Senna felváltva nyűgözte le az embereket egy zen mester nyugalmával, és a már-már kezelhetetlen dühével. Egyszerre volt zárkózott, és nyitotta meg a legbelsőbb ajtóit. Mi marad belőle, ha lehántjuk róla a világbajnoki címeket és a pole pozíciókat? Még több, izgalmasabbnál izgalmasabb réteg. Teszünk egy kísérletet, hogy felgöngyölítsük Ayrton Senna viszonyát a számára legfontosabbakhoz, a győzelemhez, a valláshoz, Alain Prosthoz, az élethez és a halálhoz.

Senna és a győzelem

„Ha annyira akarod a világbajnoki címet, hogy meg is halnál érte, hát tessék” - Alain Prost 1988-ban Estorilban reagált így arra, hogy a kerék kerék elleni csatájuk alatt megvillant Senna sötétebbik oldala. Prostnak és a többieknek is együtt kellett élniük az örökös kockázattal, hogy Senna újra és újra szándékosan úgy terelte az autóját, hogy a közelében lévő versenyzővel vagy összeütközött, vagy lezavarta őt a pályáról. Igazság szerint annyira megszállott volt, hogy ezekben a helyzetekben nem is nagyon volt más választása, mint előhozni a sötétebbik oldalát. „Ayrton olyan gyorsan ment be egy kanyarba, mint azelőtt soha, és bízott benne, hogy valami, ami Ayrton Sennán belül van, segít majd neki, hogy az autó be is vegye a kanyart. Ez hitbeli aktus volt” – mondta Senna sokszor ijesztő módszeréről Damon Hill.

Ez a hittel megtámogatott önbizalom képessé tette arra, hogy a mások és a saját korlátait is időről időre átlépje. Senna volt az a sportoló, akivel aligha lehetett volna elhitetni, hogy a részvétel a fontos: a második hely az ő szemében a veszteseké volt. A sportpszichológia kritériumai szerint ő volt a bajnok szinte tökéletes modellje: megszállott, határozott, elkötelezett és mentálisan nagyon erős sportoló volt, aki olyan lényegtelennek tűnő részletekre is odafigyelt, amelyek másoknak eszükbe sem jutottak volna.

Ayrton Senna az 1991-es McLarenbenForrás: AFP

Minden apró összetevő érdekelte, amivel a riválisai – különösen Alain Prost – elé kerülhetett, és a fizikai és mentális felkészülést már akkor tökélyre fejlesztette, amikor a Forma-1-es pilótákat nem különösebben foglalkoztatta az edzőtermek hangulata. Senna a győzelem érdekében nemcsak izmokat épített, hanem meditált, és megtanulta kontrollálni a légzését is. Gerhard Berger mondta róla, hogy az összpontosításnak köszönhetően átlépett egy egészen más világba, ahol nem érezte sem a fájdalmat, sem a stresszt. Sennának ezeknél az élményeinél legtöbbször a transzcendentális jelző jön elő, amit viszont a többiek vagy ijesztőnek, vagy felfoghatatlannak tartottak. A legendás brit kommentátor, Murray Walker ezt úgy fogalmazta meg, hogy Senna hitt abban: Isten adta joga van a győzelemre.

Ma talán már senki sem beszél olyan őszintén a vezetés tapasztalatáról, mint Senna. A legtöbb mai versenyző a technikai és stratégiai részletekre korlátozza a beszámolóját egy-egy nagydíjról, Senna azonban nem félt lemezteleníteni magát, és beavatni az embereket a versenyzés közben megélt spirituális élményeibe. A monacói körei nemcsak a szédítő gyorsaság miatt legendásak, hanem a misztikum határát súroló tapasztalatai miatt is. Az 1988-as időmérő köre konkrétan egy szürreális utazás volt, amely „hirtelen megijesztett, mert rájöttem, hogy jóval túl van azon, amit tudatosan képes vagyok felfogni”. Ott volt, de mégsem ő vezette az autót, bármit jelentsen is ez, viszont ennek az állapotnak a mellékterméke volt, hogy több mint másfél másodpercet vert Prostra.

Senna azonban nemcsak a versenyzőtársaival állt harcban, hanem a rendszerrel is, és ebben a rendíthetetlen igazságérzete vezette. Előfordult, hogy könnyes szemmel hibáztatta a sötét erőket – mindenekelőtt a Nemzetközi Automobil Szövetséget akkor irányító francia Jean-Marie Balestre-t -, amiért megakadályozzák, hogy egy sportoló a lehető legmagasabbra törjön. A külső szemlélő már-már kényelmetlenül érezte magát, hogy ennyire lecsupaszítva feltárja az érzelmeit és a sebezhetőségét. Máskor ugyanez az igazságérzet hajtotta bele Prost Ferrarijába a szuzukai rajtnál csak azért, mert az 1990-es Japán Nagydíjon nem tették át a pálya kevésbé poros felére az első rajtkockát.

Életrajzírója, Christopher Hilton szerint Senna elméjében külön rekeszek voltak, és ezek gyakran annyira ellentmondtak egymásnak, hogy racionálisan nem is lehetett összebékíteni őket. Képes volt brutálisan letámadni Eddie Irvine-t, és gyengéden gondoskodni a balesetet szenvedő Martin Donnellyről. Tudott megfontoltan diplomatikus lenni, de a nagy nyilvánosság előtt is volt érzéketlen és durva. Az élet szentségét hirdette, miközben másokat életveszélybe sodort. Szenvedélyesen kikelt a szegénység és a társadalmi igazságtalanság ellen, miközben fényűző birtokai voltak, és a magángépével röpködött Európa és Brazília között. Azt senki sem vonta kétségbe, hogy Senna a szélsőségek embere volt, és mindent teljes erőbedobással csinált. Ez érvényes volt a hitére is.

Senna és Isten

Ha Ayrton Senna vallásosságának a gyökereit szeretnénk megérteni, akkor ismét vissza kell mennünk a tízparancsolat mércével ájtatosnak korántsem mondható Monacóba. Az után, hogy a korábban már emlegetett időmérő edzésen szinte a saját akarata szerint alakította a fizika és a pálya törvényeit, és a transzcendenst súrolva szenzációs pole-t ment, a futamon egy egészen hihetetlen amatőr kihagyás miatt pár körrel a verseny vége előtt a falnak ütközött, a győzelem pedig az addig a tőle csaknem egy perccel lemaradó Prost ölébe hullott. Senna borzalmasan dühös volt magára, de ezt az elemi erejű tapasztalást később elemi erejű vallásossággá alakította. „Tanultam belőle, és közelebb jutottam Istenhez” – mondta később.

Forrás: AFP/Gautreau/Pavani

Senna vallásossága eredetileg nem volt több hagyománynál, amelyet a korabeli brazil fiatalok mind megkaptak útravalónak. A Senna című dokumentumfilm producere szerint a Forma-1 feszültségére, a győzelem és a kudarc közötti szakadék megtapasztalására volt szüksége ahhoz, hogy Isten a mindennapjaiban is megjelenjen.

Senna szavai alapján ez a jelenés néha szó szerinti is volt, például amikor megnyerte az első világbajnoki címét 1988-ban Szuzukában, majd a verseny után azt mondta, hogy látta Istent. A többiek, ha akarták – és sokan akarták –, Senna revelációját úgy értelmezték, hogy van köztük valaki, akinek hallucinációi lehetnek, ami adott esetben rá és másokra is veszélyes lehet. Senna feltehetően azt látta, amit látni akart, de számára így volt teljes a győzelem.

A vallásosság egyszerre volt a legbelsőbb magánügye, és egy olyan zsigeri megtapasztalás, amelyről időről időre úgy érezte, hogy ki kellett adnia magából, de tisztában volt azzal is, hogy bármit mond is a témában, azt könnyen félreérthetik. A vádak miatt gyakran magyarázkodott is: „Csak azért, mert hiszek Istenben, még nem jelenti azt, hogy érinthetetlen vagyok. És nem jelenti azt, hogy halhatatlan vagyok” – mondta például 1989-ben.

A sportpszichológia azonban ismeri a vallásosság placebo hatását, vagyis a köridők néhány másodpercében benne lehetett az a hit, hogy isteni segítséggel még gyorsabb lehet. „Azt hiszed, van egy határod. De amikor eléred ezt a határt, valami történik, és hirtelen kicsivel tovább mehetsz. Az agyad erejével, az eltökéltségeddel, az ösztöneiddel és a tapasztalataiddal nagyon messzire repülhetsz”. A „valami történik” volt Senna legerősebb bizonyítéka Isten létezésére.

Senna és Prost

„Így is nagyon nehezen viselte, ha megverték, de a legrosszabb, ami történhetett vele, az volt, ha tőlem kapott ki” – Asif Kapadia dokumentumfilmjében így helyezte el magát Senna életpályáján Alain Prost. Amikor 1988-ban Senna csatlakozott a McLarenhez, a wokingi istálló Prost csapata volt, a francia 1985-ben és 1986-ban is világbajnokságot nyert velük, övé volt a tekintély, és ő volt a Professzor. Senna érkezésének a bejelentésekor még minden kedélyes és mosolygós volt, később azonban lenyűgözően érdekes volt végignézni, hogyan változtak a két pilóta gesztusai és mondatai, ahogy egyre több időt és energiát fordítottak egymás legyőzésére, és ahogy mindketten a kiválóság újabb és újabb fokozatait próbálták meg elérni ahhoz, hogy boldoguljanak ezzel a feladattal. A kezdeti hátlapogatásokból végül teljes elhidegülés lett, a legsötétebb időszakban Senna nem is volt hajlandó kimondani Prost nevét – „valaki, akinek ott sem kellett volna lennie” -, Prost pedig már a visszavonulást is fontolgatta miatta.

Senna, Prost és a McLaren. Itt még mindenki vidámForrás: AFP

Valójában Prost volt Senna karrierjének a legizgalmasabb összetevője. A francia világbajnok nélkül feltehetően nem ért volna olyan magasságokba, mint amiért végül legenda lett belőle. Senna a kezdetetektől kinézte magának Prostot, ezért az összecsapásuk tulajdonképpen elkerülhetetlen volt, hiszen Senna a legjobbat akarta kihozni magából, és ehhez a legjobbat kellett legyőznie. A legjobb pedig abban a korban Prost volt.

A teljes képhez viszont hozzátartozik, hogy Prost is kinézte magának Sennát. Amikor a McLaren csapattársat keresett neki 1988-ra, Senna mellett még Nelson Piquet is a képben volt, de Prost volt az, aki meggyőzte Ron Dennist és Hondát is, hogy ha a legjobbat akarják a csapatnak, akkor Sennát válasszák. Prostnak azonban előbb-utóbb rá kellett jönnie, hogy nemcsak egy csapattársat kapott, hanem egy ősellenséget is, mert Senna „nemcsak legyőzni akart engem, hanem meg akart semmisíteni, az motiválta őt az első naptól kezdve”. Senna hozzáállása Prost Forma-1-es karrierjének a végéig nem is nagyon változott. Aztán 1993-ban, a szezonzáró futamon Adelaide-ben, amely Prost utolsó Forma-1-es, Sennának pedig az utolsó mclarenes versenye volt, Senna hirtelen úgy viselkedett, mintha véget ért volna az ellenségeskedés, és megölelte Prostot a dobogón. Prost legnagyobb meglepetésére előtte pár perccel még beszélgetésbe is elegyedtek. „És most mit fogsz csinálni?” – kérdezte Senna a visszavonuló franciától. „Még nem tudom” – válaszolta Prost. „Meg fogsz hízni” – mondta aztán mosolyogva Senna.

Később Senna egy közeli barátjának elismerte, hogy csak Prost visszavonulása után értette meg igazán, a motivációja milyen nagy mértékben függött attól, hogy épp a francia világbajnok volt a legnagyobb riválisa. Néhány nappal a halála előtt az Elfnek filmeztek egy kört Imolában, amikor Senna egyszer csak váratlanul beleszólt a rádióba: „Szeretném külön üdvözölni régi barátomat Alaint, nagyon hiányzol”. Mindenki ledöbbent. Prost meghatódott. Egy későbbi interjúban azt mondta: „Amikor meghalt, belőlem is meghalt egy rész, mert annyira összefonódott a pályafutásunk”.

Senna és az élet

Ayrton Senna az életet egy folytonos önismereti gyakorlatnak és fejlődési folyamatnak tekintette. Akkor volt boldog, ha egyre jobbá tudta tenni magát, és akkor volt boldogtalan, ha ez a tanulási folyamat lelassult. A témában megfogalmazott mondataiból akár életvezetési tanácsok egész gyűjteményét össze lehetne állítani. Damon Hill mondta róla, hogy Sennát folyton foglalkoztatta, mit is jelent autóversenyzőnek lenni. Ugyanígy lekötötte a folyamatos elmélkedés, hogy mit jelent embernek lenni, és főleg, hogy mit jelent egyre jobb embernek lenni. „Megismerni magad, megismerni a korlátaidat, az erősségeidet, az értékeidet, és megpróbálni egy összességében jobb embernek lenni”– Sennának ez volt az élet lényege. Amikor pedig a hivatásában meg kellett küzdenie a sötét erőkkel, ezt a bölcsességet kiegészítette azzal: „A legfontosabb, hogy önmagad maradj, ne hagyd, hogy mások megzavarjanak, és ne változz meg a kedvükért.”

Senna egy 82 éves rajongójának ajándékozza a sapkájátForrás: AFP/Eric Cabanis

Feltölteni az elemeket – ez volt a hosszú téli vakációk kulcsszava. Senna megtehette, hogy decembertől februárig nem is nézett a gyár felé, de erre a három hónapos szünetre távol az őrülettől szüksége is volt, hogy találjon valamiféle egyensúlyt az életében. Brazíliában kibomlott egy másik Senna, akit boldoggá tett, hogy a tengerparton futhatott a homokban, barátokkal hajókázhatott, Sao Paulo felett helikopteren repkedve intézhette az üzleti ügyeit, és élő adásban arcpirítóan sikamlós dolgokat súghatott az egyik népszerű brazil műsorvezető fülébe. Nem sokkal később már kézen fogva járták a bokszutcákat.

Senna interjúiban szembetűnő, hogy mennyire megválogatta a szavait, ahogy egyre magabiztosabban használta az angol nyelvet, egyre választékosabb és bonyolultabb szókészlettel próbálta megosztani a gondolatait. Mert nagyon fontos volt neki, hogy jól értsék, vagy legalább ne értsék félre. Otthon Brazíliában azonban már nem volt ilyen gondja, szót értett mindenkivel.

Az a páncél, amelyet magára vett a versenypályán, baráti vagy családi környezetben teljesen lehullott róla, egyszerre volt igazi nagymama kedvence, jó barát, szemérmes szerelmes, profi üzletember, és a játékaiba belefeledkező kisfiú. „Mindannyian gyerekek vagyunk, az egyetlen különbséget egy felnőtt és egy gyerek között a játékaiban találjuk meg. Fontos, hogy mindig megtaláljuk a visszautat ehhez az állapothoz” – adott újabb életvezetési receptet egy interjúban, majd elővette a repülőgépmodelljeit, vagy felpattant a jet skire. Abban, hogy a harmincas éveire felengedett kicsit az a görcsös, szinte minden mást kizáró versenyzői tudatállapota, nagy szerepe volt Gerhard Bergernek, aki az utolsó csapattársa volt a McLarennél. „Ő nagyon sokat tanított nekem erről a sportágról, és én megtanítottam őt nevetni” – mondta Berger. Az már valószínűleg az idő múlásának és az egyre gyűlő tapasztalatoknak volt betudható, hogy harminc felett, egyre több világbajnoki címmel a zsebében kezdett ráérezni arra, hogy a Forma-1-en túl is van élet.

Gerhard Berger, Jean Alesi és Ayrton Senna 1991-ben MonacóbanForrás: Origo

Senna és a halál

„Mindannyian érzelmekből vagyunk összerakva, mindannyian keressük az érzelmeket, csak meg kell találnunk a módját, hogy átéljük őket. A Forma-1 egyik sajátossága, hogy tudod, mindig ki vagy téve a veszélynek, annak, hogy megsérülsz, és annak is, hogy meghalsz”. Sennának a vallásossága miatt sokszor kellett magyarázkodnia, hogy nem érzi magát halhatatlannak csak azért, mert hisz Istenben.

Ugyanakkor magában is rendeznie kellett a viszonyát a halállal: „Ezek a dolgok elhatalmasodhatnak rajtad, ha nem vagy óvatos, mert látod, hogy mennyire törékeny vagy, hogy semmi hatalmad, az egyik pillanatban ott vagy, aztán a pillanat törtrésze alatt egyszer csak eltűnsz. És akkor rá kell jönnöd, hogy senki vagy, és az életed nagyon hirtelen véget érhet”. Senna bevallotta, hogy minél gyakrabban szembesült a szakmája halálos kockázataival, annál gyakrabban vetődött fel benne, hogy megéri-e csinálni, folytassa-e, és ha igen, meddig. Aztán megbeszélte magával, hogy ezt tudta tíz évvel ezelőtt is, az egyetlen különbség, hogy azóta már látta is.

Senna és Sid Watkins ImolábanForrás: AFP/Jean-Loup Gautreau

1990-ben, Martin Donnelly horrorisztikus baleseténél például egészen közelről. A Spanyol Nagydíj időmérőjén az orvosoknak egy látszólag élettelen testet kellett visszahozniuk az életbe, és sikerült is nekik, bár Donnelly a baleset után hat hétig még kómában volt. Senna mindent látott, odament a helyszínre, tartotta a kezében Donnelly sisakját, miközben az orvosok tették a dolgukat, szúrtak, vágtak, gégemetszést végeztek. Senna mindent tudni akart az orvosi eszköztárról, amelyre szükség volt  Donnelly megmentéséhez, így Sid Watkins,a Forma-1 főorvosa, és Senna jóbarátja mindent elmondott neki. Senna itt is felvetette, hogy túl sok szörnyűséget látott, és talán vissza kellene vonulnia, de aztán visszaült az autóba, és rögtön megfutotta a leggyorsabb kört, amelyet addig valaha mértek Jerezben, megszerezve élete ötvenedik pole pozícióját. A nap végén egyedül ment el a pályáról, és meglátogatta Donnellyt az intenzív osztályon, ahol ápolták. Hosszú ideig állt az ablak mögött, csak nézte az életmentő gépekre kötött Donnellyt. Így birkózott meg a versenyzés valóságával.

A húsz évvel ezelőtti imolai hétvégén Senna elsírta magát Roland Ratzenberger halála után. Sid Watkins próbálta meg egy javaslattal kimenteni őt a sötétségből, amely az újonc osztrák pilóta halála után kiült Senna arcára. „Háromszoros világbajnok vagy, te vagy a leggyorsabb ember a világon, és szeretsz horgászni. Miért nem hagyod abba? Abbahagyom én is, és elmegyünk együtt” – kérdezte Watkins. Mint mindig, amikor nehéz kérdést kapott, Senna jól átgondolta a választ, majd azt mondta: „Sid, nem tudom abbahagyni”. Sid Watkins ekkor azt javasolta, hogy legalább vasárnap ne álljon rajthoz, de Senna erre is ugyanazt tudta mondani válaszolni: „Rajthoz kell állnom. Nem tudom most abbahagyni a versenyzést”.

Az Ayrton Sennáról készített különleges összeállításunk sok archív képpel itt tekinthető meg.

Csatlakozzon hozzánk a Facebookon is!

Ha még gyorsabban szeretne értesülni a Forma-1 legfrissebb fejleményeiről, vagy kíváncsi a kulisszák mögötti érdekességekre, kövessen minket a Twitteren, és figyelje az egész nap rendszeresen frissülő szürke dobozt a jobb oldali hasábban!