Elfeledve, örök vesztesként halt meg a Forma-1 legendája

Chris Amonnak a tehetsége és a szorgalma alapján többszörös Forma–1-es világbajnoknak kellett volna lennie, mégis a balszerencse-sorozatai miatt nemhogy vb-címet, de még futamgyőzelmet sem tudott szerezni. Az új-zélandi autóversenyző, aki csütörtökön ünnepelte volna a 80. születésnapját, rengeteg olyan rekordot tartott és tart akár a mai napig, amelyekre senki nem lenne túlzottan büszke. Ugyanakkor Chris Amon versenyei így is számos emlékezetes pillanatot eredményeztek a sportágban eltöltött évei során.

Új-Zéland a hatvanas években a világ egyik legjobb autósport-nemzete volt, amelyet elsősorban három autóversenyzőnek köszönhetett: a legendás Bruce McLaren és a világbajnok Denny Hulme mellett Chris Amon is egyértelműen a legnagyobbak közé tartozott. Ám miközben előbbi kettőnek a tehetség mellé sikeresség is párosult, addig Amonnak ez az F1-ben sosem jött össze.

Ezek voltak Chris Amon rekordjai

A juhfarmon felnövő fiatalemberre Reg Parnell figyelt fel, aki nem késlekedett, és az F1-ben Chris Amon versenyei már 1963-ban, mindössze 19 évesen és 324 naposan elindultak, amikor Parnell autóba ültette őt. Azzal akkor ő volt a sportág addigi történetének második legfiatalabb debütánsa, majd ez egészen 1980-ig így is maradt – de még

jelenleg is a Forma–1 valaha volt 9. legfiatalabb versenyzőjeként jegyzik.

Ám nem ez az egyetlen mutató, ahol mind a mai napig a rangsor elején áll.

Amon összesen 96 versenyen állt rajthoz, ezek közül 11 végén állt dobogóra, de a győzelem soha nem jött össze. Akkor ezzel az élen állt a "legtöbb dobogó siker nélkül" kategóriában, azóta Stefan Johansson (12) és Nick Heidfeld (13) is megelőzte őt. Azt a listát azonban a mai napig óriási fölénnyel vezeti, hogy

ő vezette a legtöbb (183) kört F1-es versenyeken azok közül, akik sosem nyertek nagydíjat.

(Összehasonlításképpen, a lista második helyén Jean Behra áll, aki 107 kör végén állt az élen.) És van még egy elképesztő rekord, ami 2023-ban is az övé:

ő indult a legtöbbször (5) az első rajtkockából azon pilóták közül, akik futamgyőzelem nélkül maradtak.

Chris Amon továbbá abban is rekorder, hogy ő vett részt a legtöbb különböző konstruktőr színeiben versenyhétvégéken,

összesen 13 különböző autótípust vezethetett az F1-ben:

sorrendben ezek a Lola, a Lotus, a Brabham, a Cooper, a Ferrari, a March, a Matra, a Tecno, a Tyrrell, az Amon, a BRM, az Ensign és a Williams voltak.

Chris Amon főleg a karrierje elején sportkocsikkal is sok autóversenyen vett részt Forrás: Getty Images/Bernard Cahier/Bernard Cahier

De lássuk részletesebben, hogyan is alakult ez a páratlan pályafutás, miként zajlottak Chris Amon versenyei!

Ilyen volt Chris Amon Forma–1-es karrierje: az önhibán kívüli kirúgás és a megmentő McLaren

Parnell csapata Amon első Formula–1-es éveiben sem a Lolával, sem a Lotusszal nem tudott versenyképes autót tenni a pilótája alá, de ami a nagyobb baj, hogy amikor esetleg esély lett volna egy-egy szebb eredményre, akkor a kocsi működőképessége is problémát okozott. A rengeteg technikai hibáról ugyan az új-zélandi nem tehetett, 1965-ben mégis távoznia kellett, mert a motorszállító BRM követelte (a számára hazai) Richard Attwood becserélését Amon helyére.

Honfitársa, az akkor már versenyzőként és csapattulajdonosként egyszerre funkcionáló Bruce McLaren ugyanakkor látta Amonban a potenciált és felkarolta őt, noha Forma–1-es ülést nem tudott számára biztosítani. Annyira összhangba kerültek, hogy

kettesben indultak el a Le Mans-i 24 órás autóversenyen is, amit egy Ford GT40-es autóval 1966-ban meg is nyertek.

Erre Enzo Ferrari is felfigyelt, és McLaren nagy sajnálatára szerződésben meg is állapodtak arról, hogy Amon 1967-től a Ferrarinál folytatja a karrierjét. Az új-zélandi pilóta itt találkozott a Scuderia technikai igazgatójával, Mauro Forghierivel, aki később így beszélt róla:

Messze ő a legjobb tesztpilóta, akivel valaha együtt dolgoztam. Minden képessége megvolt ahhoz, hogy világbajnok legyen, de a balszerencse miatt nem lehetett az.

Ami megdöbbentő, hogy a felkészülés során sohasem történt vele semmi, kizárólag a versenyeken. De ugyanolyan zseni volt, mint [a kétszeres világbajnok] Jim Clark."

Chris Amon és Enzo Ferrari, az új-zélandi autóversenyzőnek a McLaren mellől való eligazolásakor Forrás: Ferrari Media/Archivio Ferrari

Chris Amon Ferrari-korszaka

Forghieri szavait megerősítette, hogy komolyan meg kellett harcolnia Amonnak a ferraris F1-es ülésért, de négy pilóta közül végül mégis azonnal bekerült a legjobb kettőbe Lorenzo Bandinivel együtt. Ám Bandini a szezon elején életét vesztette és a másik két csapattárs sem tudott rendelkezésre állni az 1967-es idény végére, így Amon nagyrészt egyedül képviselte az olasz istállót. Végül a bajnokság negyedik helyén zárt úgy, hogy négyszer állhatott fel a dobogó legalsó fokára, de ennél jóval több top 3-as helyezés kinézett neki. Sőt, nemhogy dobogó, de győzelem is – ám a technika közbeszólt, és egyszer a gázpedál meghibásodása, egyszer pedig a motor felrobbanása elvette a győzelem lehetőségét tőle.

1968-ban ennél is jobban sújtotta Amont a balszerencse:

11 futamból csupán 4-et tudott befejezni.

A három pole pozíciója közül kettőnél is műszaki hiba érte a versenyen – Spanyolországban az olajpumpával, Belgiumban a hűtőrendszerrel volt gondja –, de emellett Németországban, Olaszországban és Kanadában is az élen/élmezőnyben haladva szenvedett balesetet sorrendben a differenciálmű, a hűtőrendszer, majd a váltó meghibásodása következtében.

Jött 1969, és (ki hitte volna?) az újabb pechsorozat:

6 nagydíjon 1 harmadik hely és 5 kiesés, ráadásul Spanyolországban az első, Monacóban a második pozícióból kellett feladnia a futamot.

Nem meglepő, hogy Amonnak elege lett, és a szezon közepén távozott a Ferraritól.

Chris Amon a Ferrarival hat dobogóig jutott a Forma–1-ben Forrás: Getty Images/Bernard Cahier/Bernard Cahier

A be nem tartott ígéretek ellenére remeklések a kiscsapatokkal

Amon számára a következő állomás a March volt, amelynek a vezetője (az FIA későbbi elnöke), Max Mosley ugyan megígérte neki, hogy ő lesz az első számú pilóta, nem így lett. Hiába lett volna szüksége a csapatnak nagyobb fejlesztésekre, ez sem történt meg, így a két második és az egy harmadik hely ellenére az 1970-es szezon végén távozott – anélkül, hogy megkapta volna a fizetésének háromnegyed részét.

A következő két idényben Chris Amon versenyei az Equipe Matra színeiben zajlottak, amely csapat szintén nem tartozott a legerősebbek közé, Amonnak köszönhetően mégis többször is versenyben volt a győzelemért. Végül a két év alatt két pole pozíció és két dobogó lett az új-zélandi mérlege, és az 1971-es Olasz Nagydíj hozta az egyetlen olyan versenyt, ahol önhibájából esett vissza az élről. Igaz, ehhez is kellett egy nagy adag pech: 9 körrel a vége előtt

a kezében maradt az egész sisakrostélya, amikor egy fóliát akart letépni, emiatt pedig lassítania kellett, hiszen a szemét nem védte semmi.

Végül hatodik helyen zárta a futamot – az első öt helyezett 61 századmásodpercen belül ért célba.

Karrierje utolsó rajtelsőségénél, az 1972-es Francia Nagydíjon aztán ismét maximálisan a balszerencse csapott le:

féltávnál az élen autózva kapott defektet a kavicsokkal teli pályán, így kényszerből ki kellett állnia a bokszba, ahol aztán a kerék beragadása miatt majdnem másfél percig tartott a kerékcsere.

Ami még hihetetlenebb, hogy Amonnak így is sikerült mindössze 32 másodperces lemaradással harmadikként célba érnie – megszerezve ezzel a karrierje utolsó dobogóját.

Ugyanis amellett, hogy a hátralévő négy F1-es évében a hat különböző (köztük a saját) csapatának egyike sem volt győzelemre esélyes, Amon saját maga is úgy nyilatkozott, hogy a '72-es Saint-Genès-Champanelle-i futammal valami megváltozott.
„Ez fordulópontot jelentett. Azt hiszem,

ez volt az utolsó alkalom, amikor teljes szívből vezettem.

Éveken át gyülemlett a feszültség, s bár nem tudatosult bennem, ekkor meséltem be magamnak, hogy sosem fog összejönni [a győzelem]" – árulta el Amon a pályafutása után.

Az új-zélandi autóversenyző, Chris Amon a Tecnóval már messze került az esetleges győzelemtől Forrás: Getty Images/Paul-Henri Cahier/Paul-Henri Cahier

Pedig Amonnak lett volna lehetősége visszatérnie még a hetvenes évek közepén, a Jackie Stewart-dominancia után is a Ferrarihoz, de ezt a Tecnót szponzoráló Martini utasította el, majd a Brabham ajánlatából maga az új-zélandi pilóta nem kért. A pályafutása ráadásul az addigi pályafutását figyelembe véve pláne méltatlanul zárult:

az Ensign tulajdonosa, Morris Nunn végleg kirúgta amiatt, mert Amon nem volt hajlandó versenyezni Niki Lauda súlyos balesetét követően Németországban.

Ezután Frank Williams kérésére még Kanadában vezette a Williamset, de Amon az edzésen felborult, majd kiszállt a kocsiból – mint kiderült, ez volt az utolsó momentuma a sportágban.

Amon autóversenyzői karrier utáni élete

Ugyan korábban sportautókkal az észak-amerikai a Can-Am-bajnokságban, és más, főleg endurance-versenyeken a Le Mans-i győzelem mellett is ért el sikereket, Amon mégis

úgy döntött, hogy 33 évesen nemcsak az F1-nek, de a teljes autósportnak búcsút mond, és visszatér a családi farmjára.

Chris Amon a Formula–1-es karrierje után a Toyota tanácsadójaként is dolgozott Forrás: Ina/Ina/Jean Claude Mallinjod

Amon visszavonulásával pedig Új-Zéland is kiesett a Forma–1-ből, és azóta is mindössze ketten képviselték az országot a sportágban – de Mike Thackwell és Brendon Hartley (akinek a fia, James Amon volt a személyi edzője) is inkább a hosszútávú versenyeken elért eredményeiről vált ismertté.

Az egykor akár napi 40 szál cigit is elszívó pilóta a farmi élethez visszatérve egészséges életmódra váltott, és ugyan megőrizte az érdeklődését az F1 iránt,

a Toyota tanácsadójának is felkérték és egy új-zélandi versenypálya tervezésében is segített,

többségében visszahúzódva, az autósporttól eltávolodva élte le az életét, mígnem 73 évesen szülőhazájában, rákbetegségben halt meg 2016. augusztus 3-án.

Chris Amon emlékezete

Mario Andretti még a hetvenes években mondta azt róla a balszerencséjét hangsúlyozva, hogy

ha Chris Amon temetkezési vállalkozó lenne, az emberek nem halnának meg többé",

de az új-zélandi önmagát inkább szerencsésnek tartotta, ugyanis túlélte az F1 talán legéletveszélyesebb korszakát.

„Azt mondták, hogy én voltam a legszerencsétlenebb F1-es pilóta, mert sok versenyt kellett volna nyernem, de az igazság az, hogy

rengeteg kortársam meghalt, én viszont szerencsés vagyok, hogy élek.

Szerencsésebb, mint Jimmy [Clark], Jochen [Rindt], Bruce [McLaren] és Piers [Courage]. Szerencsésebb a csapattársaimnál, Bandininél, Scarfiottinál, Siffertnél és Cevert-nél. És voltak még mások is, barátok, emberek, akikkel hétvégenként együtt versenyeztem.

Sok nagy balesetem volt, amikbe könnyen bele is halhattam volna, tört el a bordám, de sosem sérültem meg súlyosan"

– nyilatkozta a karrierjére visszagondolva, már a hetvenes éveiben.

Annyi azonban bizonyos, hogy ha az életben maradást önmagában nem tartjuk szerencsének, akkor valóban Christopher Arthur Amon a valaha volt legpechesebb pilótája a sportágnak, aki sokkal nagyobb eredményeket érhetett volna el Fortuna segítségével. És ebben az esetben Amon számára nem feltétlenül a Le Mans-i 24 órás verseny megnyerése lett volna a karrierje csúcspontja. Arra pedig, hogy mindezt nem csupán mi és a statisztikák állítjuk, jó példa a McLaren korábbi vezérének, Ron Dennisnek a szavai Amonról, aki csütörtökön ünnepelte volna a 80. születésnapját.

Bizonyossággal állíthatjuk, hogy ő volt a legjobb azon autóversenyzők közül, akik sohasem nyertek a legmagasabb szinten."