Szögezzük le gyorsan: a "legnagyobb" jelző nem "legjobb" vagy "legizgalmasabb" értelemben szerepel a címben, a szezonokat semlegesen képtelenség is rangsorolni. Viszont a friss benyomások hatása ellenére is, jobban átgondolva joggal érezhetjük úgy, hogy minden bizonnyal ez volt a Forma-1 72 éves történelmében a legnagyobb, leginkább elfajuló csata, vagy inkább már háború Lewis Hamilton és Max Verstappen között.
Kilenc hónapon, 22 futamon át tartott, önmagában ez az időtartam közel másfélszer hosszabb volt a korábbi évtizedek versengéseinél, többször robbanhatott be a szikra. Stílszerű lezárása volt az idénynek, hogy csak órákkal az utolsó kockás zászló után, jogi hercehurcával dőlt el véglegesen(?), hogy Verstappen a világbajnok. (2007-ben is volt egy ilyen szál a leintés után, de akkor nem a bajnoki harcban érintetteket vonták vizsgálat alá.)
Önmagában a vitás esetek sokaságától nem neveznénk 2021-et a legfeszültebb szezonnak, ezen a téren erős mezőny gyűlt össze 72 év alatt. Voltak évek, melyek keményebb sportpolitikai szkandert (pl. az F1 kettészakadásával fenyegető háború), durvább pályán kívüli viszályokat (a 2007-es kémügy), lesújtóbb ítéleteket (versenyző kizárása futamokról) hoztak, ezekből viszont vajmi kevés csorgott el élőben az átlagnézőkig, a sakklépések főleg a színfalak mögött történtek.
Idén kamerák, mikrofonok előtt zajlott a legtöbb összecsapás, a legtöbbnek szem- vagy fültanúi lehettünk, és ez csak részben írható a média jelenlétének számlájára.
Míg a régebbi viszályok, falak mögötti játszmák részleteiről sokat csak utólag vagy máig sem tudtunk meg, az ideieket lépten-nyomon érzékeltük,
a közvetítésekben Hamilton és Verstappen manővereiben csúcsosodtak ki az indulatok.
Persze bőven tettünk, teszünk mi magunk is az érzelmek felkorbácsolásáért: a média jelenléte egy ideje áthatja az F1-et, de annyira, mint manapság, csak pár éve. 2012 előtt egyetlen tematikus tévécsatorna sem létezett; ma már számos más stáb mellett kettő fogadja az adrenalintól fűtött, az eseményeket jórészt csak saját szemszögükből látó résztvevőket alig fél órával a leintés után és teszi egyenes adásba a véleményüket. Így még műsoridőben mód nyílik egyes kijelentésekre reagálni.
A feszültséghez hozzátett, hogy a csapatok versenyigazgatóval folytatott rádióbeszélgetésébe először hallgathatott bele a közönség, a sportágat uraló angol sajtó egy része pedig többek szerint hadjáratot folytatott Verstappen ellen.
Számos csapattárs nem szívlelte egymást a Forma-1-ben – elég például Nelson Piquet és Nigel Mansell cseppet sem harmonikus viszonyára gondolni –, de háborúként emlegetni két bajnoki párharcot szokás: Hamiltonét és Nico Rosbergét, valamint Alain Prostét és Ayrton Sennáét. Közös bennük, hogy mindkettő házon belül robbant ki, utóbbi innen gyűrűzött tovább Prost Ferrarihoz szerződésével.
Ők négyen azonban kis túlzással csak évek alatt hoztak össze annyi ütközést, leszorítást egymással, mint amennyit Hamilton és Verstappen ebben a kilenc hónapban.
Ezt okozza, amikor egymásnak ront két vezérbika két különböző istállóból, naná, hogy teljesen más, mint amikor egyetlen márka tagjai között dúl a feszültség. Két csapat, kétszer akkora hadsereg.
Valahogy hiányzott a tisztelet a két pilóta között a pályán, pedig amikor Michael Schumacher Fernando Alonso vagy Mika Häkkinen ellen csatázott, azok káprázatos előzésekről és védekezésekről maradtak emlékezetesek, nem repkedtek az alkatrészek. Az egymás ellen irányuló manővereik szinte csak csínytevésnek számítottak a 2021-es események fényében.
A korábbi nagy ellenségeskedésben résztvevők a jellemük alapján másképp skatulyázhatók be. Sennára és Hamiltonra ösztönös, határokat feszegető, lobbanékony zseniként tekintünk, Prostra és Rosbergre inkább pedáns tanulóként, akik a többet ésszel mint erővel elvet vallva értek el sikereket, és a nyers tempójukat kevesen tartják a sportág legjobbjának.
Prost 1989-ben és Rosberg 2016-ban sokat profitált abból, hogy csapattársukhoz képest jóval kevesebb műszaki hibával szembesültek, ennek is köszönhették a végső diadalt. Nem mellesleg a következő esztendőben egyikük sem maradt a csapatánál, nem vállalták a házon belüli konfliktus folytatását.
Hamilton és Verstappen esetében viszont csak az egyéni szimpátia dönti el, ki melyiküket tekinti erősebbnek. Mindketten számos ragyogó produkciót mutattak be idén.
A két korábbi lánghoz tűzoltóként, békepipával vonult ki az érintett csapatfőnök, most viszont mindkettő piromániásként, gázolajos kannával.
Christian Horner és Toto Wolff inkább szította, semmint enyhítette a feszültséget, tudatos eszközként használták a médiát is üzengetésre, a sérelmek csokorba gyűjtésére és a részrehajló vélemények hangoztatására. Kétségtelenül új frontvonalat nyitottak.
Két csapat küzdött már sokszor a vb-címért, de ennyire tomboló indulatokat ritkán láttunk, pedig az említett 2007-es kémügy vagy bizonyos technikai megoldások szezon közbeni betiltása nagyobb hátrányt okozott a kárvallottaknak.
Általánosságban az szokott lenni a nagy csatákban, hogy a szezon felére kialakul, ki az üldözött és ki az üldöző, a szezon második felében ritkán történik egy-kettőnél több csere az 1-2. helyen.
Hamilton és Verstappen a félidőt jelentő Brit Nagydíj leintésétől számítva négyszer, összesen ötször váltotta egymást a tabella élén,
nagyjából ennyiszer változott az érzésünk is, hogy melyikük a favorit.
Máskor az volt a jellemző lefutási ív, hogy valaki az elején meglógott a tabellán és a másik menet közben beleerősítve fordított vagy zárkózott fel a riválisára. Még ha nem is az vezette egy darabig a pontversenyt, aki az erősebb autóban ült, általában tudvalevő volt, ki a jobb pilóta vagy a felszerelés alapján kinek illett volna az élen állnia. Amikor Schumacher ütközött és így dőlt el a vb-cím, tudvalevő volt, hogy a Benettonnál a mezőny fölé magasodott, míg Jacques Villeneuve ellen eleve csoda volt, hogy a technikai hátrányban lévő Ferrarival a végéig harcban állt.
A statisztikai gyűjteményből tudunk felvillantani olyat, ami szerint Verstappennek simán be kellett volna húznia a vb címet, és olyat is, ami a kiegyenlítettséget gyönyörűen szimbolizálja. Verstappen több mint kétszer annyi kört töltött az élen, mint Hamilton, ilyen nagyságrendű különbségnél utoljára Senna vesztette el a bajnoki címet 1989-ben. A körök száma az 1. helyen persze torzít, a pálya hossza, stratégiai eltérések stb. miatt. A mindkettejük által befejezett futamokat alig 10 másodperc különbséggel teljesítették, ez egy átlagos körön néhány ezredmásodperces eltérésnek felel meg. Nyilván ebben is vannak apróbetűs részek, de remekül érzékelteti a pompás szezont.
A szerencse sokáig inkább Hamiltonnak kedvezett, de jellemzően ő vett vissza a necces szituációknál is, és Abu-Dzabiban Fortuna Verstappen mellé állt.
Hamilton korábban többször profitált az ajándék kerékcsere és a csapattársa segítségéből, most Verstappen nevetett emiatt a végén.
Miután a Mercedes jobban kiismerte a beállításokat a padlólemezt érintő szabályváltozások után, nagyjából hasonló erőt képviselt a két autó, emlékezhetünk, milyen sokszor borultak az előzetes erőviszonyok. Nyolc nagydíjon a Mercedes vagy a Red Bull úgy nyert, hogy az adott pályán az utolsó versenyen (2019-ben vagy 2020-ban) a másik csapat győzött.
Az idei végjátéknél sem volt nagyobb slusszpoén korábban (1964, 1976, 1986, 2007, 2010 juthat eszünkbe), ehhez tényleg csak Hamilton utolsó kanyaros címmentése fogható 2008-ból. Nem egyszer a minimális esélyű versenyzőé vagy nem a leggyorsabbé lett a dicsőség, most egyik sem állítható.
A jövőre érkező szabályokra felkészülésen múlik, folytatódik-e Hamilton és Verstappen csatája, és Hamilton visszavonulásáig még számos izgalmas fejezet várható benne.
