Vágólapra másolva!
Az autóversenyzőkre, mivel a többségük szereti az extrémnek tekintett sportokat, nem csak a pályán leselkedik veszély. Bár kívülről felelőtlennek tűnhetnek, ismerik a határaikat, és nem kísértik a sorsot, csak szükségük van az adrenalinra ahhoz, hogy jól érezzék magukat. Így is sokan kerültek bajba civilként.

Sok korábbi Forma-1-es versenyző hálát adhat, hogy a nagydíjakon átélt veszélyek után a szabadidejében sem veszett oda valamilyen kockázatos tevékenység miatt, de nem mindenki volt ilyen szerencsés. Eddig csak eggyel több világbajnok halt meg balesetben a versenypályán, mint azon kívül.

Az élet időnként olyan kegyetlen, mellbevágó ütésekkel demonstrálja kiszámíthatatlanságát, mint Michael Schumacher síbalesete. A versenypályán elnyűhetetlen ászról, aki még 42 évesen is beült egy 300 km/ó feletti sebességre képes brutális masinába a határait feszegetni, valószínűleg senki sem gondolta volna, hogy egy népszerű síterep nem különösebben meredek, havas lejtőjén szenvedi el a legsúlyosabb balesetét.

Schumacher gyakorlott síelőnek számít, és egy ártalmatlan helyzetben érte a baleset Forrás: AFP

A versenyzői karrierje során Schumacher többször is bukott, de komolyabban csak egyszer, az 1999-es Brit Nagydíjon sérült meg, ahol eltörte a jobb lábát. Különösebben ekkor sem ijedt meg: miközben a fél világ aggódva figyelte, ahogy kiemelik a roncsból, és a kamerák elől fehér ponyvával eltakart hordágyát berakják a mentőautóba, ő már megkérte a Forma-1 nemrég elhunyt korábbi főorvosát, Sid Watkins professzort, hogy nyugtassa meg a feleségét, illetve figyelmeztesse a Ferrarit: ellenőrizzék a fékeket, mert szerinte azokkal volt probléma. A hidegvérétől Watkinsnak is leesett az álla.

Bár első visszavonulása után érződött, hogy Schumacher nem fog kényelmesen heverészni a kanapéján, a 2012-es, véglegesnek tekinthető búcsúja óta eltelt alig több mint egy évben nem hallhattunk róla olyasmit, hogy újra nekiállt versenymotorozni, vagy egyéb veszélyes tevékenységet űzni. Több korábbi F1-es pilóta hangsúlyozta ugyanakkor, hogy a sportágból kilépve nem könnyű mások számára hétköznapi elfoglaltságokat találni. "Szükség van a kihívásokra és az eredményekre, az adrenalinra" - mondta Martin Brundle. Honfitársa, a Brit Autóversenyzők Klubjának (BRDC) elnöke egyetértett vele. "Érdemes észben tartani, hogy az autó- és motorversenyzők másfajta emberek. Nem vágynak a veszélyre, de csúcsra pörgetett életet élnek. Jómagam is a mai napig ezt teszem, pedig már 59 éves vagyok" - nyilatkozta Derek Warwick. Persze őt és Brundle-t sem érdemes hétköznapi mércével mérni: a pályafutásuk alatt mindkettejüknek volt egy-egy emlékezetes szaltója (Warwicknak 1990-ben Monzában, Brundle-nak 1996-ban Melbourne-ben), amely után a roncsból kiszállva azonnal rohantak a tartalékautójukhoz, hogy le ne késsenek a megismételt rajtról. Egy civilnek ilyesmi eszébe sem jutott volna.

„Nem arról van szó, hogy nagyképűsködnek, csak éppen akkor érzik jól magukat, ha sok az adrenalin a szervezetükben" – mondta az Origo GPhírek-nek Matics Zsolt személyi edző, aki az autóversenyzők felkészítésére szakosodott Fit4Race program alapítójaként többek között Kiss Pál Tamást és Michelisz Norbertet is segíti. „Folyamatosan pörögnek, a csúcsra vannak járatva, ezért akkor kerülnek optimális állapotba, amikor kiélezett helyzetekben kell döntéseket hozniuk. Egyszerűen így működnek. Már így is születnek, aztán a motorsportban ráéreznek az ízére, és onnantól egész életükben ezt az érzést keresik. Tudat alatt vágynak a versenyhelyzetekre."

Az ilyen embereknek tulajdonképpen éppúgy szükségük van az adrenalinra, mint másoknak az alvásra. Fontos azonban megjegyezni, hogy nem magát a veszélyt keresik; az a többségük számára csak a szükséges rossz, amely a helyzettel jár, mivel az adrenalin termelődése a szimpatikus idegrendszer izgalmi állapotában, alapvetően komoly fizikai igénybevételtől vagy stressztől fokozódik. A kockázatokat menet közben ők is minimalizálni próbálják. Schumacher például egyáltalán nem vakmerő. „Bár a Forma-1 az adrenalinról szól, Michael nem az a típus, aki mindent bevállal" – nyilatkozta róla a BBC-nek Gary Hartstein, az F1 korábbi főorvosa is. „Emiatt nem volt hajlandó raliautót vezetni sem. A pályán kívüli síelést lehet ugyan veszélyesnek tekinteni, ő azonban sohasem vállalt kockázatokat alapos mérlegelés nélkül."

Schumacher egy jéggokartban. Az autóversenyzők sok más extrém sportolóhoz hasonlóan adrenalin nélkül nem érzik jól magukat, de általánosságban véve nem a veszélyt keresik Forrás: Ferrari

Ettől függetlenül persze előfordul, hogy közúton egyes autóversenyzők ugyanúgy nem tudják elfojtani a kompetitív énjüket, mint a civilek. A sportág két világbajnokát is ilyen körülmények között veszítette el: Giuseppe Farinát és Mike Hawthornt. A legelső F1-es bajnok, valamint az 1958-es győztes egyaránt a visszavonulása után szenvedett végzetes közúti balesetet, feltehetően azért, mert túl nagy tempóval haladtak, ráadásul egyes feltételezések szerint Hawthorn éppen a sportkocsija teljesítményét fitogtatta a sztrádán, amikor a tragédia történt.

A Forma-1 eddigi harminckét világbajnokából tizenegy nincs már az élők sorában, közülük heten nem természetes halállal távoztak. Jochen Rindt és Ayrton Senna nagydíjhétvégén, Alberto Ascari és Jim Clark pedig szintén a pályán, de nem F1-es versenyautó volánja mögött szenvedett végzetes balesetet, míg a már említett Hawthorn és Farina mellett még Graham Hill volt az, akit idejekorán utolért a végzete. Ő egy tesztelésről tartott hazafelé csapatának több tagjával, amikor a helikopterével leszálláshoz készülődve földhöz csapódott az éjszakai ködben. Róla senki nem állíthatja, hogy túlzottan kísértette a sorsot, de bőven akadnak olyanok, akiket ezzel vádolnak. Közülük sokan még versenyeztek is, amikor bajba kerültek.

A legfrissebb példa Robert Kubicáé, aki három éve hobbiból állt rajthoz egy olaszországi ralin, de majdnem amputálni kellett a karját, miután nekicsapódott egy szalagkorlátnak. Csekély a valószínűsége, hogy valaha versenyezhet még formaautóval, mert az ütközésben maradandó sérüléseket szenvedett, és elismeri, hogy egyelőre nem lenne képes jól kormányozni. A visszatérést azonban nem adja fel, sőt a ralizást is folytatja. „A raliautóval elszenvedett balesetem után mindenki azt hajtogatta, hogy nem kellett volna ilyesmit csinálnom" – mondta a Schumacherrel történtek kapcsán a napokban Kubica. „Pedig ha az ember szeret valamit, teljesen normális, hogy csinálni akarja. Könnyű síelés közben is alakulhatnak a balszerencsésen a körülmények."

Kimi Räikkönen 2010-ben, a Finn Ralin. Schumacher raliautót sohasem vezetett, mert túl nagynak érezte a kockázatot Forrás: AFP/Micke Fransson

Nem véletlen, hogy a csapatok távol akarják tartani a versenyzőiket a veszélyes programoktól, ám néha ők is tehetetlenek. Az talán még elfogadható magyarázat, és egyszerű balszerencsének tekinthető, hogy Carlos Reutemann eltörte a csuklóját, amikor focizott, vagy Juan-Pablo Montoya válla megrepedt teniszezés közben – bár a csapatánál úgy vélték, valójában krosszmotorozott, csak nem ismerte el. A Red Bullnál viszont valószínűleg többen a szívükhöz kaptak, amikor 2008 végén megtudták, hogy Mark Webber hegyikerékpározás közben frontálisan összeütközött egy terepjáróval. Csoda, hogy lábtöréssel megúszta a találkozást.

Bár kívülről úgy tűnhet, az extrém sportolók folyamatosan ki akarják hívni maguk ellen a sorsot, Matics Zsolt szerint szó sincs arról, hogy felelőtlenek lennének. Nyilván van, aki időnként átlépi a határt, ez azonban bárkivel előfordulhat. A Forma-1-es versenyzők ráadásul eleve csak azért jutnak el a csúcsra egy olyan sportban, amely a végletekig kiélezett helyzetekben, ezredmásodpercek alatt követel helyes döntéseket, mert megvannak hozzá az adottságaik. Ezért, noha nyilván ők sem sebezhetetlenek, egy hétköznapinak tekinthető tevékenység során, mint amilyen ma már a síelés, eleve kedvezőbb esélyekkel indulnak az átlagos képességű embereknél.

„A jó versenyzők információ-feldolgozó képessége nagyon magas szintű. Az agyhullám vizsgálatokból látszik, hogy akinek magas az alfája, az a külső környezetből érkező ingerre megfelelő idő alatt ad jó válaszreakciót" – magyarázta Matics Zsolt. „A közúti forgalomban is sokkal gyorsabban tudnak reagálni, mint mások." Schumacher ráadásul a szemtanúk szerint nem is ment nagy sebességgel, amikor elesett, és gyakorlott síelők a terepet sem tartották nehéznek. Matics Zsolt ezért úgy véli, a hétszeres világbajnok balesete ugyanúgy a fatális véletlen rovására írható, mint Felipe Massáé, akit a 2009-es Magyar Nagydíj időmérőjén pont fejbetalált egy másik autóról leeső rugó.

Egy Forma-1-es rajtnál szélsőségesen rövid idő alatt kell sok helyes döntést hozni Forrás: AFP

Schumacher valószínűleg fel tudott volna készülni, ha érzékeli a veszélyhelyzetet. „Rendkívül gyorsan működik az agya, ezért ha látta volna, hogy egy szikla nincs betakarva hóval, pillanatok alatt kidőlt volna oldalra, vagy maga elé tette volna a kezét" – mutatott rá Matics Zsolt. Egy nagydíj rajtja során lényegesen rövidebb idő alatt, több ingert feldolgozva kell jól reagálni, mint a sípályán. „Ha egy átlagember ülne Forma-1-es autóba, és a rajtnál történne valami az orra előtt, biztosan nem tudná elkerülni az ütközést" – vélte a szakember. „Egy jó versenyző viszont ilyenkor éppen annyit fordít a kormányon, hogy kikerülje a balesetet. Ez vele született képesség, nevezhetjük hatodik érzéknek is. Csak bizonyos fokig lehet fejleszteni tanulással és sportpszichológiával."

A síeléshez a gyors döntések terén sok tekintetben hasonló kerékpározás minden kockázata ellenére manapság is szinte az összes versenyzőnél állandó edzésprogramnak számít, de a sárkányrepülőzéstől biztosan kirázná a hideg a főnökeiket - Patrick Depailler 1979-es kettős lábtörése elég ok rá, hogy miért. A kétszeres futamgyőztes franciának a szezon második felét ki kellett hagynia a balesetéből kifolyólag. A repülés veszélyeire a Forma-1-es sztárok sem immunisak, ahogy arra további példát szolgáltat Emmerson Fittipaldi és David Coulthard esete. Fittipaldi 1997-ben lezuhant a saját kisrepülőgépével, és kisfiával együtt annak köszönheti életét, hogy egy mocsárba, nem pedig kemény talajba csapódtak be. Coulthard 2000-ben utazott azon a magánrepülőn, amely lángolva landolt Lyonban, és egyik pilótája sem élte túl a kényszerleszállást. Igaz, ők nem keresték az adrenalint a repülésben, ellentétben David Purleyvel, aki arról vált ismertté, hogy az 1973-as Holland Nagydíjon ő kezdte el oltani Roger Williamson lángoló autóját. (Sajnos nem járt sikerrel, de bátorságáért kitüntetést kapott.) 1985-ben új szenvedélye, a műrepülés közben halt meg egy ütközés folytán.

Didier Pironi a kórházban autósportról szóló szaklapot olvasgat 1982-ben, a balesete után Forrás: AFP/Ho

Járműben, konkrétan egy versenymotorcsónakban lelte halálát a nagy tehetségnek tartott Didier Pironi is. A Ferrari bajnoki címre is esélyes pilótájának karrierje 1982-ben keservesen ért véget, amikor Hockenheimben, az esős vasárnapi bemelegítő edzésen belerohant egy másik autóba, és többé nem állhatott rajthoz a Forma-1-ben - pedig állítólag az összetört Ferrariban feküdve is azon bosszankodott, hogy az aznapi versenyen kénytelen lesz a tartalékautót használni. Számtalan műtéttel úgy, ahogy sikerült megmenteni a lábait, de ismerősei szerint elvesztette életkedvét, és szinte tudatosan kereste a halált. Miután kudarcba fulladt a visszatérési kísérlete, 1987-ben motorcsónakkal próbált hozzájutni az adrenalinadagjához. Nem sokáig maradt életben: még abban az évben szörnyethalt két társával együtt, amikor rosszul talált el egy hullámot, és gépével a magasba repülve felborult. "Imádta a veszélyt, a stresszt, azt az érzést, hogy uralja a legkiélezettebb versenyzéssel járó izgalmat" - mondta róla honfitársa, Patrick Tambay.

Az 1990-es években a többnyire a mezőny végén autózó Ukijo Katajamának kis híján a hegymászás iránti szenvedélye lett a végzete. A japán a visszavonulása után kapott rá igazán a csúcshódítás ízére, és fel akart jutni az összes kontinens legmagasabb pontjára, de 2009-ben egy felkészülésnek szánt mászás közben elvesztették vele a kapcsolatot a Fudzsi hegyen. Túlélte a -27 fokos éjszakai hideget, két mászótársa azonban odaveszett.

Ukijo Katajama, miután 2009-ben egyedüliként élt túl egy vihart a Fudzsi hegyen. Önmagát hibáztatta a társai elvesztése miatt Forrás: AFP/Jiji Press

Aki sohasem élte át a cselekvéssel való teljes egybeolvadás élményét, amely a tökéletes mentális és fizikai koncentrációt követelő extrém sportokban elérhető, az valószínűleg mindenképpen felelőtlenségnek fogja tartani akár még a síelést is. „Hogyan lehet ezt elmagyarázni? Egyszer ki kell próbálni" – mondta Matics Zsolt. „Aki soha nem volt ilyen helyzetben, az nem is fogja megérteni, hogy milyen óriási magabiztosságot, élvezeti faktort jelent. Egy tökéletes kör a versenyautóban eufórikus érzéssel jár. A pilóták a motorsportokon keresztül kerülnek bele a flow-ba."

Mindenki máshol húzza meg a határt: ami egyesek számára vállalhatatlanul veszélyes, azt mások természetesnek érzik. Jarno Trulli például 252 nagydíjon állt rajthoz, de a közúton nem volt hajlandó vezetni, mert tartott a felelőtlen sofőröktől. Schumachernek a síelésen vagy a focizáson kívül olyan hobbijai vannak, mint az ejtőernyőzés, a búvárkodás és a versenymotorozás, a dzsúdózást viszont gyerekkorában azon az alapon hagyta abba, hogy túl veszélyes. Teljesen egyéni, hogy hol van a küszöb, és nem feltétlenül olyan tevékenység közben ér valakit baleset, amit akár ő maga, akár mások kockázatosnak tartanak.

Csatlakozzon hozzánk a Facebookon is!

Ha még gyorsabban szeretne értesülni a Forma-1 legfrissebb fejleményeiről, vagy kíváncsi a kulisszák mögötti érdekességekre, kövessen minket a Twitteren, és figyelje az egész nap rendszeresen frissülő szürke dobozt a jobb oldali hasábban!