A Ewingok és a Forma-1

Lankadatlanul próbálkozik az autósport csúcsának vezérkara, hogy megszerettessék a Forma-1-et az amerikai közönséggel, ám hiába volt rengeteg kísérlet az elmúlt évtizedekben, nem sikerült tartósan gyökeret verniük a gazdasági szuperhatalomban. Az USA Nagydíj e hét végi újabb visszatérése előtt felidézzük, hogy korábban mi nem működött.

Egyetlen országban sem rendeztek annyi helyszínen Forma-1-es versenyt, mint az Egyesült Államokban: eddig kilenc pálya volt házigazda, és a hétvégén egy újabb, a frissen átadott austini csatlakozik tizedikként. Előfordult, hogy egy idényben egyedülálló módon háromszor is ellátogatott a sportág az országba, és volt olyan is, hogy közel egy évtizeden át hanyagolta az ottani fellépést. Rendeztek versenyt keleten, nyugaton, északon, az ország középső vidékén. Hőségben, hidegben, utcai és épített pályán. Hiába.

A sok futam és a futamok hiánya sem izgatta fel különösebben az autósport helyi kedvelőit, akik amúgy gyakran százezres nagyságrendben töltik meg a lelátókat a NASCAR és az IndyCar hétvégéin. A Forma-1 számára természetesen vonzó terület az USA, a világ vezető hatalmának fogyasztói piacán való jelenlét nagyon fontos, különösen azoknak a csapatoknak, amelyek valamelyik autógyár irányítása alatt állnak. Az igényeket és a kínálatot eddig mégsem sikerült tökéletes összhangba hozni, az amerikai közönség elvárásaihoz és szokásaihoz nem tudott maradéktalanul alkalmazkodni a Forma-1. Hogy mi okozta az érdeklődés hiányát, csak találgatni lehet, de valószínűleg sok tényező együttes hatása áll a háttérben.

Elio de Angelis, Keke Rosberg és René Arnoux az 1984-es dallasi verseny dobogóján. A háttérben Linda Gray, azaz Samantha Ewing tapsol. Ő adta át az egyik trófeát, és a versenyzők még Southforkba is ellátogattak

Amerikainak évtizedek óta alig tud szurkolni a közönség, az F1 igazi felfutása, az 1970-es évek óta legfeljebb három kézen meg lehet számolni, hány USA-ból származó pilóta kapott lehetőséget a sorozatban. Közülük is csak az 1978-ban bajnokká koronázott Mario Andretti volt sikeres, a többieknek legfeljebb epizódszerep jutott. Hosszabb ideig csak Eddie Cheever ragadt meg a mezőnyben. Andretti fia, Michael 1993-ban mindössze egyetlen évet kapott a bizonyításra a McLarennél, és még a szezon vége előtt elküldték, csakúgy, mint az eddigi utolsó mohikánt, a 2007-ben a Toro Rossónál kegyvesztetté vált Scott Speedet (ő másfél évig húzta). Mielőtt a csapataikat bírálat érné a türelmetlenségért, nem árt tudni, hogy mindkettejüket későbbi világbajnokra cserélték le, Michael Andrettit Mika Häkkinen, Speedet Sebastian Vettel váltotta. Pedig egy sikeres honfitársukért feltehetően jegyet váltanának az amerikaiak, annak idején Andretti jelenléte is több tízezer fővel megdobta a nézőszámot.

Kérdés, hogy mennyire veszi el a kilátogatók kedvét, ha egy hétvége unalomba fullad. A NASCAR és az IndyCar futamain rendszerint a táv utolsó szakaszáig nyitott marad a küzdelem, és az F1-ben gyakoribb egyhangú versenyek apaszthatják az érdeklődést.

Az amerikaiak a sportág kultúrájában is találhatnak kivetnivalót. A helyi versenysorozatok légköre sokkal kötetlenebb, a sztárok nem elérhetetlenek az átlagnézők számára, és a szervezők igyekeznek mindent megtenni, hogy a rajongókat minél jobban kiszolgálják információkkal és látványos show-elemekkel. Valószínűleg a túlszabályozottság sem segít a Forma-1-nek, az ünneplő driftelés és az egyéb látványosságok tiltása például nem megszokott az USA-ban.

Indianapolistól Indianapolisig

Az Egyesült Államok a Forma-1 megszületésétől kezdve sokáig helyet kapott a versenynaptárban, holott nagyon kilógott a sorból. 1950 és 1960 között az Indy 500 eredménye beleszámított a bajnokságba, a futamain viszont gyakorlatilag teljesen más mezőny állt rajthoz. A Forma-1-es csapatok nem vették a fáradságot, hogy elutazzanak Indianapolisba, az amerikaiak meg ahhoz, hogy részt vegyenek az európai idényben. Annyiban érthető volt az érdektelenségük, hogy két külön világot jelent a vezetés az ovál-, illetve az európai versenypályákon. A kétszeres F1-es bajnok Alberto Ascari 1952-ben belekóstolt ugyan az Indy 500-ba, de Ferrarijának műszaki hibája miatt nem ért célba.

Alan Jones Williams FW06-osa az 1978-as Long Beach-i verseny hétvégéjén

Egy orosz származású úriember, Alec Ulmann volt az, aki kitalálta, hogy egy európai jellegű pályán is lehetne versenyt rendezni az USA-ban, és 1959-re összehozott egy nagydíjat a floridai Sebringbe. A helyszín Silverstone-hoz hasonlóan egy korábbi katonai repülőtér volt, és rögtön egy izgalmas bajnoki finálénak adott otthont. A decemberi szezonzáróra még három pilótának, Jack Brabhamnek, Stirling Mossnak és Tony Brooksnak maradt esélye a vb-címre, és Brabhamnek végül úgy is sikerült diadalmaskodnia, hogy az utolsó körben be kellett tolnia az autóját a célba, miután kifogyott a benzinből - ez annak a következménye volt, hogy a Cooper csapatfőnökének határozott tiltakozása ellenére szándékosan nem töltötte teli a tankot a rajt előtt, hogy könnyebb legyen az autója.

Amerikai versenyzők is voltak a mezőnyben, de nem a teljesítményükkel tűntek ki: az Indy 500 friss győztese, Rodger Ward az időmérőn negyvenhárom másodperccel lassabb volt a pole pozíciót megszerző Mossnál, Harry Schell pedig csalással kvalifikálta magát a harmadik helyre: hat másodpercet nyert úgy, hogy egy összekötő útra hajtva levágta a pályát. Egy év múlva Ulmann a kontinens túloldalára, a kaliforniai Riverside-ba költöztette az USA GP-t, ám ott sem váltott ki vele nagy érdeklődést. Mivel a bajnokság addigra már eldőlt (ismét Brabham nyerte), a Ferrari el sem utazott a távoli helyszínre.

Az első két egyesült államokbeli F1-es viadal ráfizetéses volt - Ulmann fizette a pénzjutalmakat, és az első versenyt megnyerő Bruce McLaren még földbirtokot is kapott a környéken -, nem véletlen, hogy a harmadikat már más szervezte. De legalább két évtizedre megállapodott a sportág az északkeleti New York államban, az Ontario-tótól délre található Watkins Glenben.

2005-ben a Ferrari Indianapolisban aratta egyetlen győzelmét - botrányos körülmények között. A michelines csapatok a gumikkal kapcsolatos biztonsági aggályok miatt el sem indultak a futamon

A lendületes, emelkedőkben és lejtőkben bővelkedő pálya balesetekkel teli futamoknak volt a házigazdája, és sajnos két halálos áldozatot is követelt: 1973-ban a francia Francois Cevert szenvedett végzetes balesetet az egyik kanyart elvétve, egy évvel később pedig az osztrák Helmuth Koinigget lenyakazta a gyengén összerakott szalagkorlát, miután autójával nekicsapódott. Ez talán megelőzhető lett volna, ha a rendezők komolyabban veszik a gyenge biztonsági szint miatt aggódó versenyzői szakszervezet (GPDA) megbeszélését, amelyen maga Koinigg is részt vett.

Watkins Glennel a másik gond az volt, hogy ősszel fogadta a Forma-1-et, márpedig olyankor már erősen lehűl az idő arrafelé. Nem ritkán csak néhány fokkal volt melegebb a fagypontnál, egyszer az egyik korabeli tudósítás írója megdöbbenten számolt be arról, hogy hóesésen keresztül vezetett az útja New York államba. Hasonló akadályokra nem kellett számítani a Los Angeles szomszédságában lévő Long Beachben, ahol 1976 és 1983 között fordult meg a bajnoki sorozat. Itt rendezték a Nyugat-amerikai Nagydíjat (Watkins Glenben meg a Kelet-amerikai Nagydíjat), és kezdetét vette az utcai aszfaltcsíkok uralma az USA-ban.

Long Beachben, valamint a stafétabotot tőle átvevő Detroitban gyakran borult az erősorrend, a koszos, hepehupás, töredező közutak, a közeli falak, a hőség és a fizikai fáradtság mindig megtizedelte a mezőnyt. Szép számmal akadtak meglepetések mind a dobogósok, mind a pontszerzők között, 1983-ban John Watson a 22. helyről rajtolva vezette győzelemre a McLarent Long Beachben (egy évvel előtte meg a 17.-ről Detroitban). Nem igazán tolerálta a hibákat a két pálya, Detroitban egyszer előfordult, hogy három későbbi bajnok, Alain Prost, Ayrton Senna és Nigel Mansell ugyanazon a helyen állt bele a falba.

Közben két másik városban is vendégeskedett a Forma-1, de Las Vegasban és Dallasban egyaránt csúnyán elbukott. Las Vegasban egy hotel parkolójában rendezték a vb-cím sorsáról döntő finálét 1981-ben és 1982-ben, ám az illusztris környezet ellenére nem volt maradása a sorozatnak a szimplán egyenesekből és hajtűkanyarokból álló pályán.

Dallasban feltöredezett az aszfalt

Dallastól sem kért egy versenynél többet a sportág, az 1984-es futam ugyanis káoszba torkollt. A tévécsatornák nyomására délelőtt tizenegy órára tűzték ki a rajtot, ám már a reggeli bemelegítő edzést is törölni kellett, mert a rekkenő hőségben a korábbi gyakorlásokon és a betétfutamokon feltöredezett az aszfalt, és valahogy össze kellett foltozni annyira, hogy alkalmas legyen a versenyzésre. A feltételeket látva Alain Prost megpróbált bojkottot szervezni. "Ez a legjobb paródiája volt egy nagydíjnak" - gúnyolódott utólag. - "A rendezés módja feszültséget keltett. Egyfelől a szervezők úgy gondolták, elég csak korlátokkal kijelölni a versenyvonalat a kukoricaföld kellős közepén, másrészt Bernie Ecclestone szabad utat biztosított nekik. Botrányos volt."

Végül mégis elrajtolt a mezőny, a tagjai viszont sorra hullottak. A győztes Keke Rosberg skandinávhoz illő hűvösséggel készült a túlélőversenyre. "Nem tudom, mi ez a zűrzavar - mondta. - Mindenki tudja, bármilyen legyen is az aszfalt állapota, versenyezni fogunk." Neki azért a segítségére volt egy speciális hűtést biztosító, kétezer-ötszáz dollárért kifejlesztett sisak, nem úgy, mint Nigel Mansellnek, aki összeesett a kimerültségtől, miután kétségbeesetten megpróbálta betolni kiszáradt tankú autóját a célba. Még az olyan színesítő elemek sem feledtették a fiaskót, mint a csapatok látogatása a Ewing család otthonába, a Southfork farmra, vagy az, hogy a Jockeyt játszó színész, Larry Hagman lengette meg a kockás zászlót és a Samanthát alakító Linda Grayjel együtt nyújtotta át a serlegeket a díjátadó ceremónián.

1989-ben Detroitból Phoenixbe költözött a Forma-1, hogy aztán két esztendő múlva átmenetileg el is tűnjön az országból. Phoenixben egy semmitmondó, derékszögű kanyarokkal teletűzdelt utcai pálya volt a helyszín, amely kétórás távjával és monotonitásával szinte kínozta a versenyzőket és a nézőket. Patrick Head, a Williams rangidős mérnöke egyszer úgy fogalmazott, nem lett volna szabad versenyt rendezni itt. A pályán mindháromszor a McLaren nyert, ám sokakra bizonyára Jean Alesi gyakorolta a legnagyobb hatást, amikor 1990-ben remek csatát vívott Ayrton Sennával.

A legendás párharc Alesi és Senna között 1990-ből, hamisítatlanul amerikai kommentárral

Kilenc évet kellett várni arra, hogy a világbajnoki sorozat újra megjelenjen az Egyesült Államokban. 2000-től Indianapolis volt a házigazda, méghozzá úgy, hogy a vonalvezetését a klasszikus oválpálya egyik negyede és a belső terébe épített kanyargós - meglehetősen jellegtelen - rész adta. A nézőbázist bővítette a kolumbiai Juan-Pablo Montoya jelenléte, továbbá az, hogy Latin-Amerikán belülről Mexikóból és Argentínából is eltűnt a Forma-1, így a kontinens délebben lakó szurkolóinak vagy az USA, vagy Brazília (esetleg Kanada) maradt, ha élőben akarták látni a száguldó autókat. Aztán a legelső opció újra kiesett.

Indianapolisban nem teljesen azt kapta a közönség, amit várt, így 200 ezerről fokozatosan 75 ezerre apadt a nézőszám, ezért a szervezők 2007 után nem vállalták tovább a jogdíjak fizetését. A versenyek egy részének semmilyen tétje nem volt Michael Schumacher dominanciája miatt, és közben olyan botrányok kísérték a nagydíjat, mint a Ferrari megrendezett célbefutója 2002-ben - az élen haladó Schumacher és Rubens Barrichello állítólag megpróbált egyszerre áthaladni a célvonalon -, vagy a 2005-ös futam, amelyen a Michelin által ellátott hét csapat nem indult el a veszélyes gumik miatt. Utóbbi hatalmas, talán kiheverhetetlen pofont jelentett a sportágnak.

Vissza Amerikába

Sokáig nem hiányozhatott az USA Nagydíj, a november 17-18-ai hétvégén a texasi Austin frissen épített pályája biztosít neki otthont. Bizonyára látványos lesz, a vonalvezetés több érdekes kanyart és szintkülönbségeket tartalmaz, és még a bajnoki küzdelemben is fontos szerepet tölt be.

Az igazán nagy dobás azonban 2014-re várható, ha sikerül megvalósítani a New Jerseybe tervezett versenyt. Az eredeti elképzelések szerint már jövőre sor kerülne rá, de a szervezéssel kapcsolatos gondok egyelőre nem teszik lehetővé ezt. Bernie Ecclestone-nak régi vágya, hogy az F1-es autók a keleti part valamelyik metropolisának utcáin süvítsenek, és a hatalmas piaci lehetőségnek a csapatok is örülnek. A Forma-1 tehát mindent feltesz arra, hogy elnyerje az amerikaiak kegyeit - talán ez az utolsó esély rá.